Szerző #8

Az első megmérettetés

Izgultam, mint egy szűzlány a nászéjszaka előtt, mikor arra került a sor, hogy bemutassam a pasimat.

Körülbelül egy hete történt, hogy anyám elém állt, és azt mondta, itt az ideje, hogy megismerkedjen azzal, aki elvonja az ő kicsi lánya figyelmét a tanulástól. Bár anyám kicsit túldramatizálta, úgy gondoltam, oké, ez még belefér. Hiszen legalább négy hónapja jártunk már együtt, és eddig minden rendben volt köztünk, és én már többször is voltam vendégségben náluk.

De azt azért rémálmaimban sem képzeltem, hogy ez a megismerkedés nem egy háromszemélyes vacsora lesz. Anyám felbuzdulva a híren, hogy olyan jól mennek a dolgaink az egész családot összetrombitálta. Az apámat, a bátyáimat, a nagyszüleimet mindkét ágról, a nagynénéimet és -bácsijaimat, sőt, még a keresztszüleimet is.

Így reggel ötkor az összes nőrokon összegyűlt a konyhában, hogy ünnepi vacsorát hozzanak össze a kedvemért. Lehetőségem sem volt tiltakozni, vagy lemondani, vagy elintézni, hogy egy busz pont az én autómba ütközzön, és törje össze minden csontomat – mert tudtam, hogy még az is kellemesebb lenne –, csak tehetetlenül vártam, mikor jön el a nyolc óra, mire mindenki összecsapódik, hogy a horror első felvonása megkezdődjön.

Idegességemben a kezemet ropogtattam, de az egyik ujjamba fájdalom nyilallt, amitől könnyek gyűltek a szemembe. Bárcsak olyan fiatal lennék még, hogy elnézzenek nekem egy hiszti rohamot, gondoltam. Miközben kezemet dédelgettem, belenéztem az asztalomon álló kistükörbe, hogy ellenőrizzem, nem kentem-e el magamon a festéket. Az órám még csak hét óra ötvenet mutatott, de meghagytam Trentnek, hogy minimum tíz perccel hamarabb érjen ide. Utoljára végigsimítottam a ruhámon, aztán a földszintre indultam.

Benéztem a konyhába, hátha kell segíteni valamit, de kiment a fejemből, mikor megláttam Trentet a konyhapultnál ülni a sürgölődő nők között.

- Hé, hogyhogy már itt vagy? – kiáltottam fel.

Ő rám mosolygott, mire el is felejtettem, hogy tulajdonképpen meg voltam bántva, amiért nekem nem szólt, hogy megérkezett. Odaszaladtam hozzá, majdnem el is estem a nagy sietségben.

- Szia!

- Szia, kicsim! – válaszolt mosolyogva, aztán puszit nyomott az arcomra.

- Mikor jöttél, miért...

- Megjöttünk! – ordított be apám az előszobából.

- ...nem szóltál, hogy itt vagy? – fejeztem be. Nem hiába, apám nem volt egy visszafogott ember.

Szememet forgatva, Trentet kézen fogva indultam a szalon felé. Az utolsó pillanatban meggondoltam magam, és gyorsan, mielőtt bárki észrevette volna, hogy meglógtunk, a lépcső felé sunnyogtam. Felszaladtam, Trenttel a sarkamban egyenesen a szobámba, és magunkra zártam az ajtót. Aztán halkan nevetve az ágyra vetődtem.

- Miért siettünk ennyire? – kérdezte barátom, miközben az ágyam szélére ült.

- Nem akartam, hogy a család azonnal letámadjon. Gondoltam, biztosan teljesen elzsibbadtál, míg anyámék kikérdeztek, és ott kellett ülnöd mellettük. És ez csak az első kör volt. Akartam adni egy kis időt, plusz nem kaptam meg a csókomat! – tettem hozzá sértetten.

Öt perccel később ki voltam engesztelve, azonban újabb problémám akadt. Túl sokat voltunk távol, így a keresésünkre indultak. Pechemre trappolást hallottam, ami azt jelentette, hogy a bátyáim jönnek, az ikrek. A hideg is kirázott a gondolatra, hogy valamelyikük ránk nyit, így sebtében megigazítottam magamon a ruhát, próbáltam lesimítani a hajamat. Trentnek nem volt ilyen problémája, mert hollófekete haja egyébként is kócos volt, ruhája azonban mindig rendezett. Még azután is, hogy együtt...

- Szerinted itt lesznek, tesó? – halottam Robert, az idősebbik iker hangját.

- Biztos vagyok benne, hogy itt bujkálnak, tesó.

Dörömbölni kezdtek az ajtómon, amire számítottam ugyan, mégis megugrottam ijedtemben.

- Na, ki van itt?! Gyertek elő, fiatalok, vagy kénytelen leszek szólni egy felsőbb hatalomnak...

- Fulladj meg – mormoltam magam elé, miközben kinyitottam, majd kicsaptam az ajtót, és hátra sem nézve indultam meg a vacsoraasztalhoz.

Mire leértem, a többiek már a helyükön ültek, csak mi hiányoztunk.

- Úgy eltűntetek a balfenéken, hogy csak na! – mondta apám anyja.

- A te fiad is így tüntette el a lányomat annak idején – replikázott a másik nagyanyám.

- Így bizony. Meg is lett az eredménye – nézett jelentőségteljesen az ikrektől is idősebb bátyámra.

Ezek után az egész család engem kezdett stírölni, aztán meg a pasimat. Végül szentfazék nagyanyáim előrángatták az otthonkáik alól a rózsafüzéreiket, és imádkozni kezdtek, de olyan buzgón, ahogy én nem láttam őket még a templomban sem. De az este még korántsem közeledett a végéhez, ezt nagyon is jól tudtam...

* * *

Már túl voltunk a levesen, a főétellel is majdnem végeztünk, mikor elkezdték a sztorizgatást. Hallhattuk, hogy milyenek voltak a szüleim tininek, aztán mennyire megváltoztak, mikor megismerték egymást, és hogy az ő szerelmük olyan igazi és megismételhetetlen volt, mint senki másé. A tanulsága a sztoriknak persze az volt, hogy hihetjük mi Trenttel, hogy szerelmesek vagyunk, ők tudják, hogy nem vagyunk. És hogy nem kell azonnal összeházasodni, ahogy a szüleim annak idején elkapkodták, mert bár négy nagy ajándék született abból a kapcsolatból, azért mi mégse csináljunk ilyesmit.

- Pláne ne szexeljetek! – tette hozzá apám szigorú tekintettel.

Naná, majd szűzként halok meg! Ezt persze nem mondtam ki hangosan.

A feszültséget az ikrek – akik fogadni mertem volna, hogy a kiselőadásoktól rosszabbul voltak, mint én – akarták feloldani azzal, hogy rólam kezdtek mesélni. Természetesen első dolguk volt, hogy a legcikisebb sztorikkal jöjjenek elő. Felváltva meséltek, miközben a család többi tagja emlékeibe merülve, mosolyogva hallgatta a két idiótát.

- Képzeld el, a te imádnivaló barátnődet – kezdte Robert –, amint kajáért hisztizik miután bepuszilt egy fél tányér almás pitét.

- Elképzeltem – válaszolt mosolyogva Trent, és adott egy puszit a kezemre. A már amúgy is vörös arcom még forróbb lett, amivel persze rajtam kívül senki sem foglalkozott.

- Nem hinném, hogy elég élénk hozzá a fantáziád – vigyorgott Richard. Robbal egymásra néztek aztán folytatta. – Nos, a hölgyemény elég nagynak gondolta magát ahhoz, hogy egyedül ellássa magát, így hát kilógott a szobájából lement a konyhába, és kerített magának kaját.

- De még milyet! Mikor anya bement, hogy megnézze alszik-e már, nem találta az ágyban, megijedt, és mindenki Rebbie-t kezdte keresni.

- Olyan nyugodt jó kislány volt pedig a szentem – mondta anyu, és mikor a konyha felé sétált, mögöttem elhaladva megsimogatta a hajamat.

Trent nagyon élvezte a sztorit, kíváncsian érdeklődött a bátyáimtól.

- És végül hol találtátok meg?

- A mi szobánkban. – A fiúk morcosan néztek rám.

- A frissiben, szülinapunkra kapott babzsák fotelunkon ült, és a vacsoráról, a kutyának eltett csirkecsontokat rágcsálta.

- Amit persze aztán a fotelünkre dobált, és összekoszolta vele.

Az ikrek sértettsége a végére hatalmas vigyorrá változott, mutatva, mennyire élvezik, hogy lejárattak. Azonban még mielőtt valami nem túl frappáns beszólást intéztem volna hozzájuk, legidősebb testvérünk, Riley folytatta a történetet.

- Igen, tényleg így volt. Csak azt felejtettétek el hozzácsapni még, hogy ti is hisztiztetek azon az estén, mikor megláttátok, hogy Rebecca még a plüssnyulatokat is elvette.

- Emlékszem arra a nyúlra – mondta anya. – Mintha láttam volna azt a rózsaszín nyuszit a szobátokban valamelyik nap – toldotta meg.

Hangosan felnevettem, de nem voltam egyedül. Hálásan bólintottam Riley felé, mielőtt visszafordultam volna a tányéromhoz, és tovább hallgattam volna a történeteket és a kibontakozó vitákat.

Fél órával később már anyám mellett tüsténkedtem a konyhában, hogy a vendégeknek egy kis maradékot csomagoljunk, ahogy azt anyám rossz szokása diktálta. Már majdnem éjfél volt, de a jól megrakott szatyrok nélkül senki sem indulhatott el. Mikor végre már azokat is kiosztottuk, csak az volt hátra, hogy elköszönjek Trenttől, mivel nem aludhatott velem. Ha nem sikerül ilyen jól az este, még bosszús is lettem volna ezért, és vitatkozni kezdek, ehelyett csak álltam az előszoba ajtajában, és néztem, hogy a pasim, aki egész este mellettem ült, és eltűrte ezt a felhajtást, felöltözik és adva két puszit nekem hazaindult. Csalódottan sóhajtottam egyet, és „Szép álmokat!” köszönésére csak bólintottam egyet.

Apám így talált rám, valamikor egy perccel később.

- Úgy bólogatsz, mint egy megindított hintaló. Min gondolkoztál el ennyire?

Kábultam néztem fel rá, és elnevettem magam.

- Apu, ezt úgy mondják, hogy bólogatsz, mint a hintaló.

- Nem mindegy? Inkább... hm, mi lenne, ha ki vinnéd a szemetet? Mondjuk a szelektív hulladékgyűjtőhöz? Ami útban van a domboldal felé, ahol...

Be sem kellett fejeznie a mondatot, máris futottam. Apám, bár nem tolerálta, hogy fiúkat csókolgassak, engedélyt adott, hogy Trent után menjek elköszönni.

- És mi lesz a szeméttel? – kiabált utánam apu.

A lámpák ellenére is olyan sötét volt, hogy alig láttam. Le akartam rövidíteni az utat, hogy hamarabb odaérjek, ezért keresztülfutottam a játszótéren. De későn vettem észre, hogy a föld tele van szórva vizes homokkal, így cipőm tűsarka belesüppedt, aztán még le is tört.

Levettem a szandimat, a sarkát is előkotortam a földből aztán tovább siettem. Éppen akkor láttam meg Trentet, amikor be akart menni a házuk kapuján.

- Hé! – kiáltottam neki.

Körbenézett, és mikor észrevett, boldog mosolyt villantott felém. A szívem olyan hevesen kezdett verni, hogy majdnem elájultam a nagy szerelemtől. Tovább futottam felé, aztán lendületet vettem, és a nyakába vetettem magam. Majdnem felborult, de én azt sem bántam volna. Hiszen végül olyan szép volt minden!