Szerző #7

Sense and sensibility

El sem hiszem, hogy menyasszony lettem, és hamarosan elkezdjük tervezni az esküvőnket, bár még csak tizennyolc éves vagyok. Anya és apa nem nagyon örültek neki, hogy ilyen fiatalon férjhez megyek, de szeretem Őt, és vele akarom leélni az életemet. Helyesbítek, örökre Edwarddal akarok maradni. Persze, ehhez az is szükséges, hogy vámpírrá változtasson, és utána is szeressen, mert nézzük csak: Mikor Bellával járt, Őt nem akarta átváltoztatni, mert nagyon féltette a lelkét, és most jön a kérdés, hogy: Az én lelkem miatt nem aggódik? Dehogynem, csak rájött – vagyis meggyőztem arról –, hogy örök időkig együtt lehetnénk.

Nem szeretném, ha megölné magát miattam, miután már eltávoztam ebből a világból – többször is mondta, hogy követne, ha úgy alakulna – inkább éljünk évszázadokig egymás mellett, még ha gyerekünk nem is lehet, én boldog lennék, mivel Vele vagyok.

Emlékszem, mikor születésnapjára ajándékot vettem neki. Mondhatom, nehéz bármilyen dolgot venni valakinek, akinek már mindene megvan. Órákon át törtem a fejem, hogy mit adhatnék neki, végül még Alice segítségét is kértem, aminek a következménye egy hatalmas vásárlás lett, de Edward ajándékára még ekkor sem bukkantam rá.

Persze eljött a buli napja is – mivel Alice születésnapi partit rendezett – én pedig sok gondolkozás után egy baseball ütőt vettem neki. Röhejes volt, de mi mást adhattam volna? Talán vadásszak le neki egy őzet? Azt úgysem hagyná, tehát ez lett.

Mikor én következtem az ajándék átadásával, nem találtam sehol sem azt az ütőt, így pirulva elé álltam és ennyit nyögtem ki.

-          Sajnálom, de... az ajándékodnak lába kélt, ugyanis sehol sem találom – néztem karamellszínű szemeit, melyek boldogságtól csillogtak.

-          Nem kell az az ütő – szólalt meg, és elmosolyodott.

-          Kitől tudod? – kérdeztem, mert nem értettem, hogy ki árulhatta el neki, hisz csak Alice-szel ketten tudtunk róla, de én direkt nem gondoltam rá, mikor együtt voltunk. Körbe néztem a helyiségben, hogy kiben láthatta meg. Barátnőm bocsánatkérő pillantásokat küldött felém, mire csak elmosolyodtam, majd Edwardra pillantottam.

-          Én már megkaptam az ajándékomat – mosolygott, majd megcsókolt.

Mikor rá jön az öt perc, azt mondja, hogy nem tud boldoggá tenni, pedig nem így van, mert igenis képes rá. Mindennap bebizonyítja, hogy szeret, és mellettem van, ha szükségem van rá. Persze mi is szoktunk veszekedni, de öt percnél tovább nem bírjuk egymás nélkül.

Hogy min szoktunk veszekedni?

Leginkább La Push miatt, mert egyedül semmiképp sem akar elengedni, Ő pedig nem lépheti át a határt. Nem hiszi el, hogy nem bántanak a fiúk, ráadásul Bella is ott van, és semmi baja sincs, pedig egy farkassal van együtt.

Most is ezen veszekedtünk, mivel el akartam menni Jacobékhoz a partra, de Ő nem akart elengedni.

-          Nem mész sehová! – szólt határozottan, és lehetett hallani a hangján, hogy kezd kijönni a sodrából.

-          Edward, mondd, mégis kinek képzeled magad, hogy beleszólsz, hová megyek? – kérdeztem mérgesen, karba font kezekkel.

-          A vőlegényednek, aki nem fogja hagyni, hogy bajod essen.

-          Mégis, hogy eshetne bántódásom, mikor ennyi erős férfi lesz körülöttem?

-          Úgy, hogy ha valamelyikük elveszti az önuralmát, akkor bánthatnak.

-          Ez Paul miatt van, igaz?

-          Miatta is.

-          Hát én ezt nem hiszem el! Csak egyszer fordult elő, és nem jelentett semmit sem, hisz tudod, hogy csak téged szeretlek.

-          Ő akkor is a fejébe vette, hogy megszerez magának, amit nem fogok hagyni – szólt, majd megragadta a karom, és az ágy felé kezdett húzni, mivel a szobájában voltunk.

-          Hidd el, hogy nem vonzódom hozzá.

Hogy miért van kiakadva ennyire Edward? Egyszerű rá a válasz. Paul megcsókolt, mikor a tábortűznél voltunk. De Ő elfelejtette, hogy Edward gondolatolvasó, aki meg is jelent mellettünk, és szó szerint bedobta az erdőbe, ahol kis híja volt, hogy nem estek egymásnak.

Most jön az a kérdés, hogy mit keresett szerelmem La Pushon. Úgy, hogy meggyőztem Saméket arról, hogy nem lesz galiba, majd én megfegyelmezem Edwardot... Erre tessék, majdnem megölték egymást, ráadásul miattam. Persze ez után az incidens után nem engedték, hogy Edward Quileute területre lépjen. Ezt csakis magának köszönhette, én pedig nagyon mérges voltam rá, és helyette is szégyelltem magam, így nem is szóltam hozzá, vagy egy héten keresztül.

Elmélkedésemből Edward hangja zökkentett ki.

-          Jenny, nem! Érted? Ha kell, erőszakkal foglak itt tartani – fenyegetett meg.

-          Azt lesheted! – pattantam fel az ágyról, majd gyors léptekkel az ajtó felé vettem az irányt, de Edward az utamat állta.

-          Engedj ki! – parancsoltam rá.

-          Nem. Megmondtam, hogy nem mész el.

-          Ó, dehogyisnem! Csak nézd! – mondtam, majd megpróbáltam arrébb lökni, de nem ment.

Hirtelen az ágyon találtam magam, Edward pedig felettem volt, és csókolt, ami most nem jött be neki. Elfordítottam a fejem, Ő pedig a nyakamat kezdte el kényeztetni.

-          Ezzel most nem hatsz meg, Edward Cullen! – szóltam határozottan. Ó, te jó ég! – sóhajtottam magamban, és éreztem, hogy elmosolyodott. Vonakodva, de eltoltam magamtól, majd felültem, ám Ő visszafektetett az ágyra, majd egyik kezével mindkét csuklómat lefogta, és nem eresztett, míg a másikkal, benyúlt az ágy melletti szekrénykébe, s kivett belőle...

-          Te ilyeneket tartasz a szobádban? – kérdeztem, miközben a kezében lévő bilincset néztem. – Mégis mit akarsz azzal csinálni? – tudakoltam, és arcomra kiült a félelem.

-          Sajnálom, nem tenném ezt, ha nem rólad lenne szó.

-          Mit akarsz azzal csinálni? Ugye, nem kikötözni?!

-          Én sosem bántanálak. – Közben hallottam, ahogy a bilincsek halkan összecsattannak.

-          Bocsáss meg, de a te érdekedben teszem. – Majd egy csókot adott a homlokomra, és kiment a szobából.

Valószínűleg elnyomott az álom, mert csak arra keltem fel, hogy valaki próbált felébreszteni. Mikor kinyitottam a szemem, Carlisle-t láttam meg legelőször, majd a háttérben fel-alá járkáló Alice-t.

-          Felébredt – közölte Carlisle.

-          Na, végre! – termett mellettem barátnőm. – Mi történt? – kérdezte, miközben a bilincset a kezében fogta, én pedig a csuklómat simogatva felültem az ágyon.

-          Edward kikötözött, én pedig elaludtam.

-          Miért csinálta? – tudakolta meglepetten a doktor.

-          Hogy elmenjen La Pushra – világosította fel nevelőapját Alice.

-          Tessék?! Alice, Paul miatt ment le, igaz? – álltam fel az ágyról.

-          Igen.

-          Oda kell mennünk, most! Emmett! – kiáltottam, Ő pedig két másodperc múlva már az ajtóban állt.

-          Mehetünk? – kérdezte vigyorogva. Hát persze, Ő mindennek örül, aminek egy kis köze is van a bunyózáshoz.

-          Igen. – Alighogy ezt kimondtam, már a hátán találtam magam. – De gyorsan.

-          Igenis, hölgyem! – mondta, azzal kiugrott az ablakon, és futni kezdett.

Egymás után hagytuk el a fákat, bokrokat, én pedig egyre idegesebb lettem.

Mi van, ha valamelyiküknek baja lesz, vagy egyikük... meghal? Nem, erre nem is gondolhatok!

Görcsösen kapaszkodtam Emmett nyakába – és bár vámpír –, én mégis attól tartottam, hogy megfojtom.

Hirtelen reccsent valami, aztán egy fa közeledett felénk, Em pedig az utolsó pillanatban ugrott el előle.

-          Jól vagy? – kérdezte Alice, miközben megnézte, hogy megsérültem-e.

-          Igen, minden rendben. Menjünk! – mondtam, Em pedig tovább szaladt.

-          Állj! – szólt barátnőm. – Gyorsan kell elintéznünk mindent, mert feltehetően jönnek a többiek Paulnak segíteni.

Emmett letett a földre, én pedig majdnem felsikkantottam, mikor Edward a fának csapódott.

Paullal harcolt, és látszott rajta, hogy nagyon mérges. Állati morgás hagyta el a száját, mikor megragadta Paul bundáját, és elhajította a fák közé.

Mindkettejük szemében láttam azt a dühöt és gyűlöletet, amit egymás iránt éreznek. Edward támadó állást vett fel, mikor ellenfele visszatért, én pedig nem hagyhattam, hogy újra egymásnak essenek.

-          Nem!

Gondoltam egyet, és elindultam feléjük, majd fokozatosan gyorsítottam a tempón, amíg oda nem értem hozzájuk.

-          Jenny! – hallottam meg Alice kiáltását, de én ügyet sem vetve rá rohantam tovább.

Pont akkor értem közéjük, mikor mindketten elrugaszkodtak a földről, s mikor láttam, hogy mindjárt elérnek, újra elkiáltottam magam, összeszorítottam a szemeimet, majd vártam a fájdalmamat... De nem jött.

Kinyitottam a szemem, és körül néztem, aztán megláttam a fához préselődött Edwardot, majd megfordultam, s Paul szomorú tekintetével találtam szembe magam, miközben folyamatosan hátrált tőlem.

-          Mégis mit képzeltek?! – kérdeztem megrovóan, közben hol Edwardra, hol Paulra néztem. – Halljam! – Nagyon mérges voltam mindkettejükre, és legszívesebben...

-          Te mit képzelsz! – indult el felém Edward.

-          Még te vonsz kérdőre azok után, amit velem tettél?

-          Épp ezért csináltam – mutatott Paul felé. – Bajod is eshetett volna!

-          Ahogy neked is, és neki is. Komolyan mondom, nem vagytok normálisak! Miért csináltátok? – Ekkor Paul beugrott egy bokor mögé, majd egy szakadt rövidnadrágban tért vissza.

-          A barátod átlépte a határt, és nekem esett – mondta, miközben mellénk sétált.

-          Van rá okom.

-          Neked mindig mindenre van okod – mormogtam. Sosem voltam még ennyire mérges rá, és nem hittem volna, hogy ilyen is tudok lenni. – Te most szépen hazamész! – mutattam Edwardra, aki meglepett fejet vágott. – Gyerünk! Ne kelljen kétszer mondanom! – szóltam mérgesen és határozottan. – Alice, ugye hazakíséred és szemmel tartod?

-          Persze, de ti is siessetek! – karon ragadta Edwardot, aki még egy utolsó utálkozó pillantást küldött Paul felé.

-          Miért mentél bele? – kérdeztem Paul felé fordulva.

-          Nem volt más választásom.

-          Dehogynem! Volt választásod; mindig van, de te leálltál vele verekedni. Miért?

-          Mert... – Ránézett Emmettre, aki megfordult, és bement az erdőbe, majd folytatta. – Mert beléd vésődtem – felelte. Meglepődtem a kijelentésén, de végül megszólaltam.

-          Nem, az nem lehet, ugyanis beszéltem erről Jacobbal. Csak akkor van bevésődés, ha a másik is úgy érez, mint te, de... én nem... Úgy értem, hogy... mást szeretek. Te egy nagyon jó barát vagy, és néha olyan, mintha a bátyám lennél, de csak ennyi. Sajnálom, én nem tudok úgy tekinteni rád – nyomtam meg az „úgy” szavacskát. – Ne haragudj!

-          De... én... úgy érzem, hogy...

-          Lehet, hogy tetszek neked, de nem én vagyok az, aki – úgymond – neked lett teremtve. Sajnálom, de maradjunk csak barátok. – Nem akartam megbántani, de nem szerettem volna, ha abban reménykedik, hogy mi összejöhetünk.

-          Rendben, legjobb barátok, örökre – bólintott, én pedig közelebb léptem hozzá, és átöleltem. A teste – mint mindig – most is forró volt, de ez a farkas élethez tartozott.

Mivel még volt egy elintézetlen ügyem a vőlegényemmel, így kis idő múlva, elhúzódtam, majd elköszöntem tőle, és visszahívtam Emmettet, aki felkapott a hátára, s hazarohant velem.

Egészen Edward szobájáig vitt, majd ott lerakott, és eltűnt, én pedig kopogtatás nélkül nyitottam be a helyiségbe.

A vámpírom az ablakon bámult kifele, bár hallotta, hogy beléptem a szobába, nem fordult meg; továbbra is háttal állt nekem.

Még mindig mérges voltam rá, és hangot is akartam adni a haragomnak.

-          Edward! – szóltam neki, miközben elindultam felé, és direkt arra gondoltam, hogy megcsókolom. Mikor odaértem, végre megfordult, és láttam a szemében, hogy várja a csókom, de helyette felpofoztam, mire meglepett fejet vágott, nekem pedig megfájdult a kezem, ám ezzel most nem törődtem.

-          Azt hitted, hogy olyan könnyen megbocsátok neked? – kérdeztem dühösen.

-          Én... – Még egyszer felpofoztam, de ez már jobban fájt, mint az előző. – Ezzel csak magadnak okozol fájdalmat, én meg sem érzem.

-          Miért csináltad? Mi lett volna, ha valami bajod esik? Paul nagyon forrófejű; hamar dühbe jön.

-          Hallottam minden gondolatát – jelentette ki.

-          És mikor neki vágott a fának? – tettem karba a kezem.

-          Az csak azért történt, mert éreztem, hogy jössz, és nem rá figyeltem.

-          Kikötöztél! Ezek után, hogy bízzak meg benned? Ezentúl mindig ezt fogod tenni, ha nem értünk egyet valamiben? – kérdeztem, és leültem az ágyára.

-          Ezt a te érdekedben tettem, sosem ártanék neked; inkább megölöm magam – mondta, miközben helyet foglalt mellettem. – Bocsáss meg nekem – fogta meg az egyik kezével az enyémet, míg a másikkal felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen.

Gyönyörű aranybarna szemeit az enyémekbe fúrta, én pedig elvesztem a kavargó mézben. Tökéletes ajkaira vándorolt a tekintetem, Ő pedig elmosolyodott. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha megcsókolnám? Semmi. Így közelebb húztam magamhoz, majd megcsókoltam édes ajkait, és beletúrtam a hajába, majd az ölébe ültem, s úgy simultam hozzá. Átölelt, és lefektetett az ágyra, majd a felsőm alá nyúlt, hogy lehúzza rólam, de én megállítottam.

-          Ne! – mondtam, majd eltoltam magamtól, és felálltam mellőle. – Nem azért csókoltalak meg, mert már nem haragszom rád, hanem mert... Mindegy. Nehogy azt hidd, hogy megbocsátottam neked... Büntetést szabok ki rád – jutott hirtelen az eszembe.

-          Büntetést? – húzta fel az egyik szemöldökét.

-          Igen. Ma este gyere át hozzám, miután anya elaludt, és akkor megmondom, hogy mi lesz a „jutalmad”. – Azzal megfordultam, és kimentem a szobából, majd megkértem Alice-t, hogy vigyen haza.

*

Már mindent elterveztem, és csak reménykedni tudtam abban, hogy nem jött rá Edward, mire is készülök.

Lassan éjfélt ütött az óra, és anya már réges-rég aludt, de a vőlegényem még sehol sem volt.

Ha nem lesz itt két percen belül, én esküszöm, hogy...

-          Hogy mit csinálsz? – hallottam meg a hangját a hátam mögül, én pedig felé fordultam, majd megszólaltam.

-          Hát... Nagyon sok mindent – feleltem, majd mutattam, hogy üljön le az ágyamra, és amint ezt megtette, belekezdtem a mondókámba.

-          Döntöttem Edward.

-          Mi lesz a büntetésem? – mosolygott féloldalasan.

-          Látom, nagyon kíváncsi vagy – mosolyogtam.

-          Igen, nagyon.

-          Rendben, akkor mondom. Minden egyes nap... ki kell takarítanod a házatokat, na meg persze az miénket – mutattam körbe. Ezen elnevette magát. – Szabad megtudnom, hogy mi ennyire mulatságos? – tettem csípőre a kezem.

-          Hát... ez... a büntetés – kacagott tovább, és amin még én is meglepődtem, hogy mindezt halkan tette.

-          Még nem fejeztem be, Drágám! – mondtam, mire Ő rám emelte a tekintetét, de még mindig „fuldoklott” a nevetéstől. – Igen, valóban takarítanod kell, és ezt mind köténykében, kendővel a fejeden kell csinálnod – vigyorodtam el, a mosolya pedig lehervadt az arcáról. – Akkor most én fogok nevetni – kuncogtam magamban.

-          Ez nem vicces! – pattant fel az ágyról, majd elém lépett.

-          Nem Edward, az nem vicces, amit tettél velem; most megkapod a büntetésed – szóltam komoly hangon.

-          De...

-          Most menj; fáradt vagyok! – mondtam, majd az ágyam felé vettem az irányt. – Ó, és nem ajánlom, hogy megszökj – szóltam még utoljára, majd befeküdtem az ágyikómba, és magamra húztam a takarót, Ő pedig egy bólintás után kiugrott a sötétségbe.

*

Másnap az volt az első dolgom, hogy átmenjek Edwardékhoz, és megnézzem, elkezdte-e már a büntetését.

Hát persze, hogy nem, mert arra hivatkozott, nincs „munkaruhája”, de testvérei gyorsan beszerezték neki, így pár másodperc múlva már a tárgyakat takarította egy piros alapon, fehér pöttyös kötényben, a fején pedig egy lilás-kékes színű kendővel.

Emmett persze, mindig a legjobbkor sütött el egy-egy poént; például, mikor a padlót sikálta fel.

-          Ott kihagytad – mutatott maga mellé Em, Edward pedig morogva csak ennyit mondott.

-          Két perce is ugyanezt mondtad.

Látszott rajta, hogy mérges, mégis, mikor a szemembe nézett, megbánást láttam benne, de nem enyhítettem, sőt.

A takarítást természetesen emberi tempóban kellett csinálnia, így nem volt meg vele egyről a kettőre.

Én tényleg nagyon szeretem, de mindennek van határa.

-          Jenny, jössz velem vásárolni? – termett mellettem barátnőm, nagy mosollyal az arcán.

-          Persze. Edward, öltözz át, és kísérj el minket! – utasítottam, Ő pedig lehajtott fejjel, indult fel az emeletre.

-          Még sosem volt ennyire tiszta a ház, na, meg nem is tudtam, hogy főzni is tud – vigyorgott Emmett, miközben mellénk sétált. – Igazi kis konyhatündér – nevetett, én pedig elmosolyodtam.

-          Emmett, azért ezt ne, rendben? – néztem rá, mire Ő rögtön elhallgatott.

*

Megrakodva tértünk haza a vásárlásból, és szinte mindent Edwarddal hozattunk, vagyis csak Alice, mert én csak egy pulóvert vettem, de azt fel is vettem, miután kijöttünk a boltból.

Néha úgy láttam, hogy Edward gyűlölködve néz rám, de ezt azonnal elvetettem, ám abban biztos voltam, hogy szomorú.

Miután felvitte a szatyrokat Alice szobájába, visszajött a földszintre, mire a többiek kimentek a helyiségből, és csak mi maradtunk ott.

A kanapén ültem, és onnan néztem az én vámpíromat, aki olyan szomorúnak tűnt, mint eddig még soha. Talán akkor lehetett ilyen állapotban, mikor elhagyta Bellát, bár akkor még nem ismertem Őt.

Felálltam a díványról, majd elé álltam, és a szemébe néztem, majd megsimogattam az arcát.

-          Tudom, hogy rosszulesik ez neked, de engem is bántott az a dolog... Nem hittem volna, hogy ilyet valaha is megteszel velem – ejtettem le magam mellé a kezem. – Sajnálom... Emmettet pedig leállítom, bár a gondolatokat, amiket a többiektől hallasz, azokat nem tudom megszüntetni – mondtam, Ő pedig csöndben hallgatott engem.

-          Nem is kell, mert igazuk van.

-          Csak pár hétről van szó, addig meg visszafogom, a mi mókamesterünket – mondtam, és halványan elmosolyodtam, majd magamhoz öleltem Őt.

*

Egy hét telt el, Edward pedig kezdett hozzászokni, s úgy tűnt, hogy kizárta a gondolatokat a fejéből, így még azt sem hallotta meg, ha gondolatban szóltam hozzá, vagy éppenséggel olyan képek villantak be róla.

Persze Emmett nem felejtett el megjegyzéseket tenni, de én mindig leállítottam Őt.

Mivel még hátra volt az utolsó büntetése, így elérkezettnek láttam az időt, hogy megkapja.

Nagyon gonosz voltam, és olyan volt, mintha megszállt volna az ördög.

-          Edward, gyere velem! – szóltam neki. Csak mi voltunk a Cullen házba, mivel a többiek vadászni voltak. Ő szó nélkül követett, majd megfogtam a kezét, és behúztam a fürdőszobába, aztán bezártam magunk mögött az ajtót.

-          Ülj le! – mutattam a földre, Ő pedig engedelmeskedett. Nekem sem kellett több, ráültem, majd megcsókoltam puha, hideg ajkait, és beletúrtam a hajába.

Hallod a gondolataimat? – kérdeztem magamban, de nem felelt, így éreztem, hogy sikerülni fog a tervem. A nyakamat kezdte el csókolni, én pedig megmarkoltam a haját, s közelebb húztam magamhoz. Mivel direkt egy cső elé ültettem, így meg tudtam kötözni, pontosabban bilincselni Őt, ami a hátsó zsebemben rejtettem el. Nem tudtam, hogy mit hitt, miért kutakodok hátul, de nem is érdekelt. Miközben lehúztam róla a pólóját, Ő felemelte a kezét, így abban a pillanatban hozzábilincseltem a csőhöz, majd leszálltam róla. Edward meglepetten meredt rám, én pedig elmosolyodtam a látványon, ugyanis kívánt engem. Ezt bizonyította ágaskodó férfiassága is.

Nem kellett sok idő, mire felfogta, hogy ez volt a tervem.

-          Ügyes – ismerte el, majd neki dőlt a csőnek.

-          Köszönöm, csakhogy van egy kis bökkenő – mondtam, miközben elé guggoltam.

-          Mi? – kérdezte.

-          Megkívántalak – csókoltam meg, majd kezemet végig húztam meztelen mellkasán. – És úgy látom, hogy ezzel nem vagyok egyedül – mosolyodtam el.

-          Hát nem – sóhajtott.

-          Uh, nekem most mennem kell – álltam fel mellőle, majd az ajtó felé vettem az irányt.

-          Jenny, ugye nem akarsz itt hagyni, kikötözve? – kérdezte. – Bár...

-          Ne is álmodj róla, Edward Cullen! Ha egy repedést is észreveszek rajta, neked véged! Sietek vissza! – mondtam, azzal kiléptem a helyiségből, és elindultam az erdőbe, a másik áldozat felé.

*

Újabb egy hét telt el, én pedig nem engedtem el Edwardot; azóta ott ült annál a csőnél, mióta kikötöttem Őt.

Eleinte biztos azt hitte, hogy ez a büntetése, de tévedett. Nekem teljesen más jutott az eszembe... Megkértem Alice-t, beszéljen anyával, hogy hadd költözhessek át hozzájuk egy hétre. Anyukám természetesen belegyezett. Így Edward már az első este alkalmával rájött a tényleges büntetésére, ami számomra is kellemetlen volt, de ez elhanyagolható szempont, az ő szenvedésével szemben. Minden fürdés alkalmával zavarba jöttem, hisz tudtam, hogy egy éjsötét szempár folyamatosan bámul, miközben én zuhanyozom. Az meg még rátett egy lapáttal, hogy utána láttam, mennyire vágyik rám, én pedig minden egyes alkalommal magára hagytam Őt.

Paul is megkapta a magáét - hozzá mentem, miután kikötöztem Edwardot -, mert nem hagyhattam, hogy csak szerelmem bűnhődjön a kettejük hibájáért. Mindkettőjüknek járt a megtorlás.

Ismét zuhanyoztam, ezzel újra kínozva Edwardot. Valahányszor találkozott a tekintetünk, úgy tűnt, hogy nem sok választja el attól, hogy kiszakítsa a csövet a falból, és nekem essen. Egyszer rápillantottam a bilincseire, s láttam, hogy a kezén az erek teljesen körberajzolódtak, annyira ökölbe szorította ujjait.

Nagyon nagy önuralma volt, és ezt csodáltam benne. Látszott rajta, hogy egy kicsit már éhes is, kezdett feketedni a szeme

Kiléptem a fülkéből, majd törölközőbe csavartam magam, és kifésültem a hajam.

-          Miért teszed ezt velem? – kérdezte, én pedig ránéztem. – Megtanultam a leckét, s úgy érzem, hogy eleget szenvedtem miattad, és már nagyon elegem van Emmett gondolataiból is.

-          Miattam? – tudakoltam felvont szemöldökkel.

-          Igen. Csak úgy belibbensz ide egy száll pongyolában, majd levetkőzöl, és lezuhanyozol, aztán csak kisétálsz.

-          Edward...

-          Egyszerűen itt hagysz. – Ez nem volt teljesen igaz, mert mikor lenyugodtam, mindig visszajöttem hozzá, hogy ne legyen egyedül.

-          Edward, olvasol mostanában a gondolataimban? – tettem fel a kérdést.

-          Nem.

-          Pedig nem ártana. Tudod te, hogy milyen nehéz nekem kimenni innen, valahányszor ezt látom? – mutattam abban a pillanatban is merevedő férfiasságára. – Folyamatosan kívánlak, és olyan, mintha te büntetnél ezzel.

-          Nem értelek – mondta, és látszott a szemében, hogy tényleg így van. Leültem mellé, majd megszólaltam.

-          Megbüntettelek, ezáltal te is engem, mivel nem bírom ki nélküled, és... Még abban az idétlen kötényben is kívántalak, azért voltam távol tőled.

-          Ezt értem, csak azt nem, hogy én mivel büntettelek meg.

-          Hát most mondtam el – kuncogtam, és vállára hajtottam a fejem. – Te vagy az én büntetésem, amit sosem szeretném, ha feloldanának.

-          Akkor, te pedig az enyém – mosolyodott el. Felnéztem rá, majd megkerestem a bilincs kulcsát, és kiszabadítottam Edwardot, aki kérdőn nézett rám, mire csak elmosolyodtam, s megcsókoltam. Egyik kezével átkarolta a derekamat, míg a másikkal a hajamba túrt, és úgy vont közelebb magához.

-          Szeretlek – szakította meg ajkaink játékát.

-          Én is szeretlek – csókoltam meg ismét, majd ujjaimmal végigszántottam bronzvörös haján, mire jóleső sóhaj hagyta el tökéletes ajkait.

Aznap bebizonyítottuk egymásnak, hogy valóban szeretjük egymást, és minden kimondott szót komolyan gondoltunk.

Edward másnap ismét megkérte a kezem, és mikor újra igent mondtam, mosolyogva húzta fel ujjamra a jegygyűrűt, majd mindketten megismételtük azt a szót, ami mindennél többet jelentett számunkra.

SZERETLEK!