Szerző #6

Amikor a szív végleg kihuny

Előzmények: Edward a New Moonban elhagyja Bellát, és soha nem tér vissza, de csak Őt szereti. Évekkel később, megismer egy fiatal lányt, Beccát, aki a megszólalásig hasonlít Bellára. A lány beleszeret, de Edward nem érez iránta semmit, csak azért akarja a közelében tudni, mert Bella kiköpött mása. Becca bármit megtenne, hogy ez a helyzet változzon, de erre már nem nyílik lehetősége. Meghal anélkül, hogy megismerhette volna, milyen a viszonzott szerelem.

~~~~

Csak ültem az ágyon, teljesen magamba roskadva. Két ember életét tettem tönkre az egyiket még örökkévalóságom hajnalán, a másikat nem is olyan régen. Az én szeretett Bellámét, és egy olyan emberét, akit sosem szerettem, mégis a halálát okoztam. Utáltam magamat, utáltam, hogy ilyen önző vagyok. Beccát is magamhoz láncoltam, pedig nem éreztem iránta semmit, csupán a megszólalásig hasonlított arra az emberre, aki örökké az emlékeimben maradt.

Sosem felejtem el azt a napot, mikor először megpillantottam Beccát, hirtelen azt hittem, Bella visszatért az életembe. Ugyanaz a meleg barna szempár, ugyanaz a barna haj, de nem Bella volt, csak egy lány, aki hasonlít rá. Becca gondolatait hallottam. Tudtam, hogy nem az a személy, akire vágyom, valamiért mégsem tudtam ellenállni, vonzott magához, és a közelemben akartam tudni, így magamhoz láncoltam.

Becca teljesen belém habarodott, a gondolataiból kiolvastam, mit érez irántam, és némelyik fantáziálgatása már nagyon is sok volt nekem, mégsem mondtam meg neki az igazat. Nem mondtam meg neki, hogy nem szeretem, és sosem fogom szeretni, mert az én szerelmem másé, és az a szerelem az örökkévalóságig tart. Magam mellett akartam tudni a lányt, akinek soha nem tudtam megadni azt, amire vágyik, önös érdekeim előbbre valónak tartottam, nagyon is, de akkor és ott csak az számított, hogy mellettem legyen, ám ez, a halálát okozta.

Egy napon suli után, magamhoz képest lassan indultam hazafelé a gondolataimba merülve, mikor Becca utánam sietett. A fejemben újra és újra visszapörgettem a múltat, akár egy mozifilmet. A memóriám végleg elraktározta előző tetteim minden fájdalmas mozzanatát, mikor más – kizárhatatlan gondolatok furakodtak a tudatomba.

- Edward! – kiabált utánam, de igyekeztem nem figyelni rá, csak folytattam az utamat.

Gondolataiból nagyon is jól tudtam, hogy egy bálra akar elhívni, és ahhoz semmi kedvem nem volt. Még túl élénken élt bennem annak a bálnak az emléke, amire Bellával mentem. Ahogy lesétált elém a lépcsőn, abban a csodálatos kék ruhában… Még begipszelt lábbal is őt tartottam a legszebb, leggyönyörűbb lánynak, akit valaha is ismertem.

- Edward! – ért mellém Becca, mire én mogorván ránéztem, ettől egy kicsit megijedt.

- Mit akarsz? – kérdeztem mérgesen, holott jól tudtam rá a választ.

- Csak… csak, kérdezni szerettem volna valamit – motyogta halkan, lehajtott fejjel.

- Nem megyek el a bálba – morogtam haragosan, majd otthagytam.

Nem kellett volna, sőt egyáltalán nem lett volna szabad kapcsolatba kerülnöm vele, de már nem tudom megmásítani a dolgokat. Hallottam, ahogy zokogásban tör ki, de nem fordultam vissza. A szívem kőből volt, és azóta, hogy elhagytuk Forks városát, nem éreztem semmit. Előtte sem dobogott már hosszú évek óta, de Forksban volt értelme az életnek, ott volt Ő is.

Folytattam az utamat, és annyira nem figyeltem, hogy csak a szörnyű kiabálásra eszméltem fel. A hangokból tudtam, hogy Beccával történt valami, így bűntudatot érezve, gyorsan visszasiettem a suli elé, és mire odaértem, már tudtam is mi történt. Figyelmetlen volt, amiben az én faragatlanságom is közrejátszott, és nem nézett szét, így kilépett a sulibusz elé, aminek már nem volt ideje megállni.

Nem bírták megmenteni az életét, ő pedig utolsó szavaival is az én nevemet suttogta. Letérdeltem mellé, és csak annyit súgtam a fülébe: Sajnálom Becca, nagyon sajnálom. Utána amilyen gyorsan csak lehetett, leléptem. Azóta eltelt néhány nap, ami rendszerint önostorozással telt.

Tudtam, hogy az én hibám az egész, mindenről én tehetek. Ha hagyom, hogy élje a saját életét anélkül, hogy belemásztam volna, nem történt volna mindez. A családom ugyanolyan tehetetlenül szemlélte a bennem lezajló folyamatot, mint akkor, amikor eldöntöttem, hogy elszakadok az általam legjobban szeretett emberi lénytől.

- Miért? – hallottam meg egy hangot a fejemben.

- Becca? – döbbentem meg.

Tudtam olvasni az emberek gondolataiban, de az, hogy egy halott ember hangját hallom a fejemben, még engem is meglepett. Lehet, hogy kezdek megőrülni? – tettem fel magamnak a kérdést, de nem azt a választ kaptam, amire vártam.

- Miért Edward? – kérdezte még egyszer.

- Sajnálom – suttogtam halkan.

- Azt hiszed ez elég? – kérdezte feldúltan. – Az egész a te hibád! – vágta a fejemhez vádlón.

- Sajnálom Becca, nagyon sajnálom – ha tudtam volna sírni, életemben másodszor megtettem volna, de nem tudtam.

- Hiába hajtogatod, hogy sajnálod, nem tudod megmásítani a múltat – fakadt ki.

- Ez így igaz – sóhajtottam lemondóan.

- Szerettél valaha? – szegezte nekem a kérdést, de erre a kérdésre nem tudtam mit felelni, csak hallgattam. – Sejtettem – suttogta szomorúan. – Akkor mégis miért? Miért nem hagytál békén?

- Én nem így akartam. Nem akartam, hogy ez legyen – mondtam ki az igazat, amely úgy égetett belülről.

- Mégsem tettél semmit! – erősködött tovább.

- Mit tehettem volna?

- Mondjuk, békén hagysz, és hagyod, hogy éljem az életemet – közölte nemes egyszerűséggel.

- Nem tudtam megtenni – suttogtam.

- Valóban nem, csak magadra gondolsz.

- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem tehetetlen dühvel.

- Hogy szenvedj, ahogy én szenvedtem – érkezett a válasz.

- Szerinted nem szenvedek? – emeltem az ég felé tekintetemet.

- Nem eléggé – közölte kurtán.

- Mit akarsz, mit tegyek?

- Bizonyítsd be, hogy egy kicsit azért számítottam – válaszolta.

- Mondd, mit tegyek?

- Edward, én szerettelek, teljes szívemből, de neked nem kellettem, elvetted az életemet, az esélyeimet – zokogott keservesen.

- Tudom, hogy egy önző alak vagyok, anélkül is, hogy a fejemhez vágnád – kiabáltam.

- Mi van? – rontott be Emmett a szobába.

- Semmi – vágtam hozzá dühödten a szavakat, de persze egyből levette a dolgokat, és tudta, hogy Becca miatt ostorozom magam.

- Nyugi öcsi, nem a te hibád – vigasztalt.

- Ezt magyarázd el Beccának is – morogtam.

- Hogyan? – nézett rám kérdő tekintettel.

Jobbnak láttam nem beavatni zakkant agyam állapotába, tuti nem hitte volna el, hogy halottakkal bájcsevegek, és emellett még őrültnek is gondolt volna. Már csak az hiányzott az életemből, hogy a végén bolondok házába csukjanak, vagy bezárjanak valahová, ahol nem árthatok senkinek… talán tényleg az lenne a legjobb.

- Magamra hagynál? – kértem.

- Persze öcskös – veregette meg a vállam.

- Halljuk Becca – folytattam. – Mit akarsz, mit tegyek? Úgysem számít már semmi.

- De igen, számít – érkezett a válasz. – Bella él, és te csak őt szereted, mindig is csak őt szeretted, menj vissza hozzá.

- Azt nem tehetem… – sóhajtottam.

- Azt akarom, hogy menj vissza hozzá – mordult fel. – Bizonyítsd be, hogy egy kicsit számítottam.

- Rendben – egyeztem bele megadóan.

Onnantól kezdve, hogy elhatároztam, visszamegyek Forksba, nem hallottam a hangokat többé. Végeláthatatlan hosszúságú életem során sok furcsaságban volt már részem, de ilyesmit sosem tapasztaltam. Görcsösen próbáltam vele kapcsolatba lépni, hogy bizonyítsam magamnak, minden rendben vele…

- Becca – szólongattam, de nem érkezett válasz.

Beszélni akartam Alice-szel, hogy mit lát, de hónapok óta nem járt erre. Jasperrel közösen kezdett új életet, és csak ritkán láttam őket. Fogtam magam és útnak indultam, anélkül, hogy bárkinek egy szót is szóltam volna. Visszaértem Forksba, hogy megnézzem, hogy van az én Bellám.

Nem is kellett sokáig keresnem, megtaláltam. Odamenni persze nem mertem, így csak messziről figyeltem. Boldog volt, olyan boldog, mint amilyen boldogságot mindig is kívántam neki, mégsem tudtam most ennek örülni. Soha többé nem lehet az enyém – jött a hirtelen és fájdalmas felismerés.

- Látod? – szólalt meg a hang a fejemben. – Ő is ugyanúgy elfelejtett téged, ahogy te átnéztél rajtam.

- Ezt akartad? – fakadtam ki. – Nem szenvedtem eléggé, neked ez kellett?

- Csak azt akartam, hogy tudd, milyen érzés, mikor valami nem lehet a tiéd – közölte –, és valóban nem szenvedtél eléggé. Most tudod, mi az igazi szenvedés. Ez a te büntetésed, ezt akartad, így is lett. – Majd a hang elhallgatott a fejemben.

Ettől rosszabbat át sem élhettem volna. Mindig azt kívántam, hogy Bella boldog legyen, de most hogy látom, valóban az is, azt kívánom, bár sose hagytam volna el. Üres voltam, a szívem nem dobogott már régóta, most mégis azt éreztem megszakad. Most már tényleg nem számított semmi. Nem volt az életemnek értelme, akkor minek éljek?