Szerző #3

Waka-Waka

Mikor elkezdtem ezt az egész nyaralást szervezni, nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar elérkezik. Bár az elmúlt pár hétben többször megfordult a fejemben, hogy lemondom, de így visszagondolva jól döntöttem, hogy nem tettem. Ez az egy hét olyan gyorsan eltelt, hogy jóformán egy lélegzetvételnek tűnt az egész, és most itt ülünk a buszpályaudvaron, várjuk a buszt, ami hazavisz minket. Vissza az unalmas hétköznapokba, de ez a hét kitörölhetetlen marad, mindannyiunk emlékezetébe belevésődött, és ez az érzés, örökre összeköt minket, az érzés, ami annyit tesz: waka-waka. De kezdjük az elején.

Még most is előttem van a lányok döbbent arca, mikor megérkeztünk ideiglenes szállásunk elé.

- Ez most ugye csak vicc? – kerekedett el La Rosa szeme.

- Ez nem lehet, biztos mindjárt megfordulunk – hitetlenkedett Miss Timulti is.

Ám mindannyiunk döbbenetére Alvaro leállította a motort és kiszállt, hogy kinyissa a kaput. Alvaro Bandera, kedves házigazdánk, aki lovagiasan felajánlotta, hogy kijön elénk kocsival az állomásra és bevállalja a fuvart, amiért igencsak hálásak voltunk, tekintve csomagjaink tekintélyes méretét. Belépve a házba még jobban elképedtünk, ez minden várakozásunkat felülmúlta. Bár a halállépcsőn kész csoda, hogy fel tudtuk vonszolni a csomagokat, de a látvány mindenért kárpótolt minket.

- Köszönjük Amarena! – ujjongtak a csajok. – Köszi, köszi, köszi!

- Szívesen, csak hagyjátok abba – vigyorogtam.

Erre még én sem számítottam. Igaz, hogy anyu ismerte Alvarot és a felségét, de ez minden várakozásomon túltett. Két szoba – egy duplaágyas és egy, amiben három ágy található –, egy tökéletes fürdő és egy hatalmas nappali, amerikai konyhával. Alvaro magunkra hagyott minket, így nyugisan kipakolhattunk és belaktuk ideiglenes otthonunkat.

- Csajok, tudjátok mi az egyetlen, ami hiányzik? – kérdezte Lexy.

- Na, mi? – kaptuk fel a fejünket.

- Egy babzsák fotel – vigyorgott. – Abban olyan kényelmesen lehetne punnyadni.

- Te nem változol – nevettem fel.

- Ismersz – vigyorgott rám.

- Ahogy mondod, drága – helyeseltem.

Miután sikeresen elfoglaltuk szállásunkat, úgy döntöttünk felfedezzük a várost, így nyakunkba vettük Siófokot és útnak indultunk. A kilométerek csak gyűltek, de a lelkesedésünk egy pillanatra sem lankadt, állandó vihogás törte meg az amúgy ritkán beálló csendet.

- Csajok – kezdtem bele –, hazafelé be kellene vásárolnunk.

- Idefele láttam egy Lidlt – vágta rá Meskete.

- Az jó lesz – dörzsölgette a kezét Rak’Shiri. – Ott van bőven csoki.

- Így van – bólogatott La Rosa is, mint egy hintaló.

- Mindig csak az édesség – mosolyogtam rajtuk.

- Anélkül nem lehet élni – kontráztak rá.

Miután sikeresen kifosztottuk a Lidl kaja és csoki részlegét, az apartman felé vettük az irányt. Kifulladva tettük le a csomagokat a kapu előtt, majd a kulcs után kezdtem kutatni, ami persze eltűnt a balfenéken. Igen, a női táska rejtelmei… olyan kicsi, mégis minden elfér benne, csak ne keljen semmit megtalálni. Nagy nehezen sikerült ráakadnom, és egy kis szenvedés után, ki is nyitottam az ajtót. Pár pillanattal később pedig újra felkaptuk a szatyrokat és halálmegvető bátorsággal vágtatunk fel félelmeinek végtelen lépcsőjén, hogy végre megszabaduljunk súlyos terhünktől, és lehuppanjunk a kényelmes kanapéra.

Az este további része főként vihogással telt, miután elfogyasztottuk a májkrémes pizzánkat. Igen, nem kaptunk pizzakrémet, mi az nekünk, májkrémmel is éppoly finom az étek. Hajnalban valamikor agysejtjeink felmondták a szolgálatot, így mindenki elvonszolta magát az ágy felé, de tudtuk, hogy még rengeteg kaland vár ránk és Siófok élete a következő pár napban fenekestül felfordul. Nem tévedtünk.

Másnap jókedvtől kicsattanva ébredtünk és egy kiadós reggeli után, valamint a fél csoki készletet felzabálva, újból nyakunkba vettük a várost. Egyik kilométer a másik után, de mi csak mentünk, rendíthetetlenül.

- Ez a Petőfi sétány – okított minket Rak’shiri. – Itt vannak a legjobb bulizós helyek, és a legdögösebb pasik.

Alighogy ezt kimondta, hat tökéletes példány bukkant fel a láthatáron és felénk jöttek. Szemeinket meresztgetve haladtunk feléjük, de ők sem voltak restek, nyáltócsa terült el a lábaik alatt.

- Ejha – lógott kocsányon egyikük szeme –, ezért már megérte kijönni!

- Szerintem is – súgtam Rak’Shiri fülébe vigyorogva. – Szerinted? – kérdeztem tőle, de ezer wattos vigyorom csak nem akart eltűnni, miközben a srácok után néztem.

- Határozottan – bámult kedves barátném is az általam vizslatott irányba.

- Na, őket le kell vadászni – lelkesedtem –, ha kell a föld alól is előkerítem őket.

- Na persze, még ásol is, mi? – vigyorgott Lexy.

- Még szép, hisz ismered a dalt: Áss még, kincseket rejt a föld, ás még… – daloltam.

- Amarena, te mit ittál? – kérdezte La Rosa nevetve.

- Pusztán agyára ment a nap – vihogott Lexy is.

- Ez a Pille természet – magyaráztam én is nevetve.

Lexy és La Rosa köhögéssel próbálta felhívni a másik figyelmét, mikor egy-egy említésre méltó hímpéldány mellett haladtunk el.

- Ideje lenne bevenned valami gyógyszert Drága! – szólalt meg Rak’shiri. – Ez a köhögés nem tetszik nekem.

- Kösz – nyújtotta rá a nyelvét Lexy.

A hangulat fergeteges volt, pláne ezután a kis ki bámulja a másikat jobban dolog után,  amit Rak’Shiri beszólása csak tovább színesített, és végre a Balcsi partját is elértük.

- Balcsi! Balcsi! – közeledtem a vízhez, mint valami dilinyós.

- Neked tényleg agyadra ment a nap – vihogtak a lányok.

- Gyertek, másszunk sziklákra! – ujjongtam, mit sem törődve a vihogásukkal.

- Bele akarsz zúgni a vízbe? – kérdezte Miss Timulti, mikor már a sziklákon mászkáltam.

- Még szép, hátha valami helyes hapsi kiment – nevettem rá.

- Ezen segíthetünk – jött közelebb Lexy. – Belelökjelek?

- Inkább ne – másztam vissza a partra. - Sajnos Bubut nem látom a közelben, így semmi értelme a vízbe esni – nyújtottam nyelvet rá.

- Más pasi nem felel meg mi? – karolt belém La Rosa.

- Még szép, hogy nem, nekem csak Bubu kell – magyaráztam bőszen. – Na jó a hatos fogat valamelyik tagját még engedélyezem.

- Azt sejtettem – karolt belém a másik oldalról Lexy, és így karöltve indultunk meg a már ismert sétány felé.

Miután kellőképpen kiökörködtük magunkat, már ha a mi esetünkben lehet ilyet mondani, elindultunk a szállásunk felé. Visszafelé egész úton a tömeget pásztáztuk, hátha felfedezzük a tökéletes példányok csoportját. Lexy és La Rosa hazafelé is végig köhögéssel töltötték az időt.

- Láttad? – ujjongott La Rosa. – Annak a pasinak majd kiesett a szeme, és milyen kedvesen locsolta ránk a vizet.

- Én nem láttam semmit – komolyodott el Miss Timulti.

- Nyugi – öleltem meg. – Ez még csak a kezdet.

- Minket ismerve – vihogott Lexy is – ezt bizton állíthatom.

Kész csoda, hogy ennyi nevetés közben nem tévesztettük el a kis utcákat és egyben – valamint nem utolsó sorban – épségben visszataláltunk a házhoz. Mindenki vett egy frissítő zuhanyt, az már igencsak ránk fért, majd nekiláttam a vacsora elkészítésének.

- Csajok, ez a rezsó nem működik – nyugtáztam a nyilvánvalót, miután többszöri sikertelen próbálkozás után sem akart bekapcsolni.

Olyan szakértelemmel estek neki a lányok, mintha értenének hozzá, de persze semmire nem jutottunk.

- Azt hiszem, ezen nem főzöl – állapította meg La Rosa.

- Erre magamtól is rájöttem – löktem oldalba. – Nem marad más hátra, mint előre – nyugtáztam. – Marad a mikró.

- És elárulnád mikróban, hogy akarsz májgombóclevest főzni? – nézett rém kétkedve Lexy?

- Még nem tudom, de más választásunk nincs – nyitottam ki a mikró ajtaját.

Bő egy óra múlva, már vígan falatoztunk. Azt hiszem, megálltam a helyem, és ügyesen feltaláltam magam.

- Amarena – szólat meg Rak’Shiri –, jöhetsz hozzánk szakácsnak.

- Ja, ha már mikróban főzök, akkor bármit megoldok, mi? – nevettem.

- Így van, őrmesterasszony.

A vacsi után Timulti lelkesen fogott a koszos edények tisztává varázsolásába, míg mi többiek, elfoglaltuk a kanapét és Rak’Shiri gépén csorgattuk a nyálunkat a jobbnál jobb képekre. Hosszas ücsörgés után La Rosa már nem bírta tovább, így nehézkesen ugyan de feltápászkodott.

- Csajok, a lábam teljesen elzsibbadt – panaszkodott. – Nincs kedve valakinek lejönni egy kicsit a kertbe?

- Drága, tudod mennyi az idő? – néztem rá. – A szomszédok kicsinálnak minket, arról nem is beszélve, hogy a szúnyogoknak is ínyenc csemegét kínálsz, méghozzá tálcán.

- Mire való a pulcsi és az Off? – kérdezte felmutatva ezen tárgyakat.

- Mi megyünk! – kelt fele Lexy és Rak’Shiri is.

- Okés, mi meg maradunk – kiabáltam utánuk, de addigra a három némber már messze járt.

Meskete, Timulti és én a szobában maradtunk. Nem mintha itt nem lettek volna szúnyogok, de talán egy fokkal biztonságosabb volt, hittem én, de akkor még nem tudtam, mit tartogat még az este. A lányok viháncolása igencsak felhallatszódott, amin mi is jókat mosolyogtunk, miközben próbáltunk a rejtvények hadával megbirkózni. Jó egy óra múlva a kis csapat fáradtan, de csillogó szemekkel csatlakozott, szintén vidám kis hármasunkhoz.

- Azt hiszem ideje elvonulni – néztem a telefonomra.

- Lehet nem ártana, holnap is vár minket a móka – kelt fel Timulti is.

- Ahogy mondod – helyeselt Meskete.

Így mindenki a szobája felé vonult. Mikor beléptünk kis birodalmunkba, arra lettem figyelmes, hogy valami hatalmas a falnak csapódott.

- Uramisten! – kiáltottam fel. – Ez mi volt?

- Mi? – nézett rám Timulti. – Én nem láttam semmit.

- Valami – magyaráztam. – Ott van valami!

Így óvatosan La Rosa ágya felé vettük az irányt, és belestünk mögé, mikor is egy mutáns szöcske ugrott nekünk. Mondanom sem kell, sikítva menekültünk a veszélyes szöcskeövezetből.

- Mi van? – jött ki Lexy is a szobából.

- Egy hatalmas szöcske van a szobánkban – mutogattunk bőszen az ajtó felé.

- Na persze – legyintett Lexy. – Lássuk azt a szöcskét – indult meg merészen az ágy felé. – Itt nincs semmi – rángatta le az ágyneműt az ágyról, mikor a kis vadállat újra megmutatta magát. – Uramisten! – szaladt ki ő is a szobából. – Ez tényleg hatalmas.

- Mi mondtuk – nevettünk rajta.

- És akkor most mi lesz? – kérdezte Meskete.

- Mi?  Hát elkapjuk valahogy – jött Timulti egy tányérral és tésztaszűrővel felszerelkezve.

- Nem lenne egyszerűbb kinyírni? – kérdezte óvatosan Rak’Shiri.

- Ilyet ne mondj Timulti előtt – nevettem. – Egy ilyen állatbarát, keresztben lenyel, ha ilyet mondasz. Mindegy hány szöcske támad rád, ő akkor is életben hagyja őket.

- Haha – nevettet az érintett is, és halált megvető bátorsággal, Mesketével az oldalán bevonult a szobába, hogy elkapja rémeink netovábbját, a mutáns szöcskét.

Nem sokkal később, vidáman csillogó szemekkel jöttek ki, az immár szöcskementes zónából, és levitték kis áldozatukat a kertbe.

- Azt hiszem gyerekek – nevettem – ettől kiment az álom a szememből.

- Nekem is – vigyorgott Timulti is

- Ki éhes? – mászott a hűtőbe Lexy.

- Lehet, tényleg enni kellene valamit – léptem én is mellé. – Korog a gyomrom.

- Egy kis sült szöcske? – kérdezte La Rosa. – Szerintem még elkaphatjuk.

- Lökött – nevettünk fel egyszerre.

A kis hajlani falatozásunk, és eme kaland után a mi kis mutáns szöcskénkkel, fáradtan dőltünk az ágyba és nem is kellett sok idő, már az igazak álmát aludtuk.

Másnap kissé kómásan, de jókedvtől kicsattanva foglaltuk el reggel az asztalt. Úgy döntöttünk, eme napsütéstől szikrázó napon, kipihenjük az előző két nap fáradalmait, és csokiba, valamint joghurttortába fojtjuk magunkat, miközben egyik filmet lessük a másik után. Hozzátenném, a joghurttorta igen érdekesre sikeredett, lévén nem volt habverőnk, így villával estünk a tejszínhabnak. Timultinak sikerült is túrót köpülni a tejszínhabból, bár a mai napig nem jöttem rá, hogyan, de a lényeg a torta ehető lett. Így kajával bőven felszerelkezve csücsültünk a kanapén, miközben Sandra Bullock épp próbálta meggyőzni Ryan Reynoldsot, hogy ő milyen jó parti. Filmezés közben arra lettem figyelmes, hogy az amúgy csendes utca meglehetősen zajos. Kíváncsian másztam az ablakhoz, hogy kilessek.

- Mi van? – kérdezték a többiek.

- Semmi, csak kíváncsi vagyok, mi ez a nagy forgalom – alighogy ezt kimondtam, megpillantottam egy helyes pasi sziluettjét, de rendesen nem tudtam kivenni a függöny redőin át, így a kíváncsiságtól vezérelve, kibújtam a függöny mögé. Persze, ahogy az lenni szokott, a kiszemelt pont akkor nézett oda, és észre is vett, mire én ijedten bújtam vissza a redők jótékony takarásába. Ezt már nem bírtam és felnevettem.

- Mi történt? – siettek mellém a lányok.

- Semmi csak egy helyes hapsi van lent, és észrevett – mutogattam, és próbáltam nem feltűnő lenni.

Mindannyian rátapadtunk az ablakra, persze szigorúan csak a függöny mögül bámultuk a lent zajló eseményeket. Nem telt bele sok idő, és a préda egy kocsiba szállt és a ház előtt lassan elhaladva, az ablakunkat bámulva, felintegetett nekünk. Na ezt már tényleg nem bírtuk, és kitört belőlünk a röhögés. Hasunkat fogva fetrengtünk, hol erre, hol arra dőlve, és nem bírtuk abbahagyni.

- Mondtam én, hogy felforgatjuk Siófok életét – nevetett még mindig Lexy.

- Mi ebben egy percig sem kételkedtünk – válaszoltuk kórusban.

Az elmúlt két nap eseményeinek feldolgozására, Miss Timulti Cuba Librét gyártott a társaságnak, amit egy hatalmas tál gumicukor mellett el is fogyasztottunk. Kis koktélunk jótékony hatásának köszönhetően eldöntöttük, hogy másnap irány a strand. Így is lett.

Másnap bikiniben és strandlabdákkal felszerelkezve indultunk meg, a számunkra Riviérát jelentő, Balaton felé. Lepakoltunk egy árnyékos helyre, majd Lexy-vel és a némbertársakkal kiegészülve a víz felé indultunk. A homokos partot lelkesen nyaldosta a ki-kicsapódó víz, ami hívogatott, így lassan lépdelve indultunk egyre beljebb. Egy kis pancsolás után, drága Lexy-mel úgy döntöttünk, felfedezzük a terepet és egyben pasimustrát is tartunk. Tartottuk is magunkat ehhez.

- Odanézz! – mutogatott bőszen egy kis bódé felé.

- Mi az? – néztem rá értetlenül.

- Nekem kell egy ilyen rózsaszín nyuszi – sasolta lelkesen a kis szőrmókot.

- Minek neked ez? – kérdeztem.

- Olyan édes – lelkesedett még mindig.

- Szerintem meg ocsmány – nevettem fel.

- Ünneprontó – duzzogott drága barátnőm.

- Na, ne durcizz – karoltam át. – Inkább valami helyes hapsit kellene fogni. Az jobb, mint ez a kis szőrcsomó.

Egyből jobb kedve lett és lelkesen vizslatta a tömeget, velem együtt. Egy-egy figyelemfelkeltőbb egyed után látványosan megfordultunk, persze ez a művelet is mindannyiszor kölcsönös volt. Majd miután hallótávolságon kívül kerültünk, mindannyiszor kitört belőlünk a nevetés. Kis sétánk közben, megpillantottuk gyerekkorunk gömbjeit, melyekből pár forintokért sok kincset ki lehetett forgatni.

- Mit gondolsz? – nézett rám.

- Benne vagyok – ült ki egy hatalmas mosoly az arcomra. – Csak ne azt a piros rózsafüzért, kérlek.

- Hát azt hiszem, rajtunk már az sem segítene – nevetett fel.

- Milyen igaz – nevettem vele együtt.

Vidáman dobáltuk be a száz forintosokat, és egy kis pillangós medál és egy szép gyöngyös karkötő után, nevetve indultunk vissza az árnyékban váró csajokhoz, hogy a nap hátralevő része is pasimustrával, pancsolással és jókedvvel teljen.

Ezek azok az emlékek, melyek itt a buszra várva is minduntalan mosolyt csalnak az arcomra, és bizton állíthatom, hogy ezt a hetet soha nem felejtjük el.