Sokan úgy élik le az életüket, hogy várják, hátha történik valami, valami, ami mindent megváltoztat. Keresik a hatalmat, a szerelmet, vagy a választ a legnagyobb kérdéseikre. Szerintem valójában egy új lehetőséget keresnek. Az utat egy olyan élethez, ahol minden addigi hibájuk semmissé válik, és mindent újrakezdhetnek. Ahol még nem történt semmi rossz, és minden lehetőségük előttük áll.
Ez itt az újrakezdés pillanata. Hónapok teltek el azóta, hogy apánál voltam Los Angelesben, ám nem javult semmit sem az állapotom, ezért hát úgy döntöttem, hogy most itt az ideje, hogy tegyek valamit. Eddig nem tettem, ám ezt most megelégeltem. Komolyan mondom, a semmi fáj a legjobban. A teljes tudatlanság, amiben már hónapok óta vagyok, a külvilág teljes elhanyagolása, és Edward hiánya. Ez az érzés lassan felemészt, és megöl engem. Ha most nem teszek semmit, akkor félek, soha többé nem is fogok. És nem utolsó sorban, hajt a bosszúvágy. Nem, nem azért, mert bántott engem, és eltiport, habár ő erről nem tud... Egyáltalán nem erről van szó. Ez egy sokkal régebbi, és boldogabb emlék a számomra. Amikor még minden rendben volt, csak heccből kitaláltam, hogy megbüntetem... Akkor nem került sor rá, teljesen elfelejtődött, és nem is tudtam semmi értelmeset kitalálni. De most... Most teljesen más a helyzet, habár öltetem, az még mindig nincs. Ez már csak részletkérdés, a lényeg azon van, hogy találtam magamnak okot arra, hogy utána menjek, hogy megnézzem, hogyan is van most... Lehetséges, hogy csalódni fogok, lehet, hogy nem járok sikerrel, de ennyi kell nekem. Nem másért kell megtennem, hanem végre egyszer magamért. Túl sokáig voltam a saját kis elszigetelt világomban, túl sok volt nekem a fájdalom, így mára ezt már megelégeltem. Arra, hogy mi fog történni, ha esetleg tényleg megtalálom, és tényleg abba a helyzetbe kerülök majd, hogy sikerül kiszabnom a büntetés, nem is merek gondolni. Ennek egyszerű oka van. Rohadtul félek, hogy nem jutok el odáig... Hinnem kell, bíznom kell benne, hogy így lesz. Eleget szenvedtem már hozzá, eleget gondolkoztam azon, hogy mi lett volna, ha... Ám ebből elegem van.
A telefonomat a kezemben szorongatom, Alice neve játszik a kijelzőn. A kezeim remegnek, amint a hívás gomb felé nyúlok, majd az utolsó pillanatban meggondolom magamat, és nem teszek semmit. A könnyeim szúrni kezdik a szememet, én pedig nem teszek ellenük semmit sem, pont úgy, ahogy az elmúlt hónapokban sem tettem. Hagyom, hogy egyszerűen utat törjenek maguknak a felszínre, majd szépen lassan megnyugszom, és újra a telefonomat kezdtem bűvölni. A könnyektől nem látok tisztán, és ez segít abban, hogy megnyomjam azt a gombot, és várjak.
A hívott szám jelenleg nem elérhető...
Mondja a gépies hang, amitől én csak megijedek. Szeretnék valamit tenni, de kezd világossá válni előttem, hogy nem tehetek semmit sem. Ennyi volt, az utolsó esélyem is elúszott... Teljesen reményvesztetten dőlök az ágyamra, és teszem, amit az elmúlt időkben is. A semmit.
Aztán egy napon megtörténik az, amire nem számítottam. A telefonom megcsörren, és Alice neve villog a kijelzőn. A szívem a torkomban kezd dobogni, majd megnyomom a zöld gombot, és fogadom a hívást.
- Alice... – hangom elcsuklik, amint kiejtem barátnőm nevét, és én magam sem hiszem el, ami most történik. Hónapokig vártam, éjszakákon keresztül átkoztam a percet, amikor elváltunk egymástól, és jelen pillanatban úgy érzem, az egész nem volt hiábavaló. Hogy erre a jelre vártam, és talán még kaphatok az élettől esélyt, hogy azzal legyek, aki a legfontosabb számomra.
- Szia! – Alice hangja most is izgatott volt. Hát persze, hiszen már akkor tudta, hogy mit szeretnék tenni, amikor még csak fontolgattam a dolgot. De akkor, miért nem hívott eddig? Teljesen lényegtelen, az számít, hogy most beszélhetek vele.
Kirázott a hideg, amint belegondoltam, hogy mi is történik most... Annyi mondanivalóm lett volna neki, ám most mégsem tudtam, hogy hol kezdjem.
- Milli, mindent megbeszélünk, és ígérem, mindent elmagyarázok, te csak ne aggódj semmi miatt sem. Már lefoglaltam neked a jegyeket, a géped holnap reggel indul.
- Hogy micsoda? – kérdeztem teljesen döbbenten. Olyan régen nem is találkoztam velük, hogy teljesen elfelejtettem, milyen is igazából Alice.
- Most azt sem tudom, hogy mit mondjak – sóhajtottam, majd lerogytam az ágyra. – Annyi mindent köszönhetek már neked, és még ez is... Alice... – már kezdtem volna magyarázkodni, amikor is félbeszakított, mint ahogy azt oly sokszor tette. Többek között ezt is imádtam benne.
- Nehogy elkezdj nekem most olyan dogokat megköszönni, amiről nem is tehetek! – kuncogott halkan. – Viszont, egyvalamit tényleg megtehetnél... Csak légy boldog!
Ezek után megbeszéltük a részleteket, többek közt azt is, hogy hova is kell mennem... Északon voltak, és pontosan meg sem tudtam volna mondani, hogy hova indulok holnap. Át is kell szállnom majd, de jelen pillanatban ez volt az, ami a legkevésbé érdekelt. Aztán lementem apához... Ideges voltam, tördeltem a kezeimet, és nem tudtam, hogyan is kezdjek bele abba, amit mondani szeretnék. Éppen a kanapén ült, és meccset nézett.
- Apa... – kezdtem bizonytalanul, és úgy gondoltam, hogy az lesz a legjobb, ha kertelés nélkül mindent elmondok neki. Na, jó, azért mégsem mindent...
- Igen, kislányom? – mosolygott rám kedvesen. Hű, ez nehezebb lesz, mint gondoltam...
- Emlékszel a barátnőmre, Alice-re?
Apa egy pillanatig elgondolkodott.
- Ő, nem... ? – Edwardnak a húga? – fejeztem be helyette a mondatot. Aprót bólintottam, mire apa a homlokát ráncolta. Már sejtette, hogy valami furcsát szeretnék tőle kérni...
- Apa, tudom, hogy most biztos mindenféle rossz dolog megfordult a fejedben arról, hogy mit akarok tenni. De még mielőtt elmondanám, hogy miről is van szó, annyit kérek tőled, hogy próbálj megérteni engem is. Nem kérek sokat, csak hogy gondold át a helyzetemet... Te is látod, hogy mi történt velem az elmúlt hónapokban... És most itt az esély arra, hogy ezen javítsak is, én pedig szeretnék élni ezzel. Ennyi idő kellett, hogy rájöjjek erre, és megelégeljem ezt az állapotot...
- Milli, Milli... Hidd el, bármibe belemegyek, hogy újra mosolyogni lássalak. – Szorosan magához ölelt, és most végre tényleg azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Kimondhatatlanul hálás voltam apának, amiért nem ellenkezett, nem vitatkozott, nem bántott, hanem csak mellettem állt, és mindenben támogatott, amiben tudott.
Felmentem a szobámba, és összeszedtem egy csomó ruhát, amiről úgy véltem, hogy szükségem lehet rá. Aztán elmentem fürdeni, és iszonyatosan lassan készültem el, hogy ezzel is húzzam tovább az időt. Fájdalmasan lassan szárítottam hajat, és nem sokkal gyorsabban öltöztem fel. De nagyon úgy tűnt, hogy az idő nem akar múlni. Már teljesen menetkész voltam, a tévé előtt ültem, és kapcsolgattam az adások között. Kerestem valamit, ami egy kicsit is leköti a figyelmemet, valamit, aminek már hónapok óta nem sikerült...
Apa sem aludt sokkal többet, mint én. Láttam rajta, hogy szeretne nekem segíteni, de azzal is tisztában voltam, hogy nem tud.
Három órával a gép indulása előtt értünk ki a reptérre. Rajtunk, és a személyzeten kívül még senki sem volt, ami egy kicsit meg is lepett.
Sétálgattam, újságot olvastam, megpróbáltam enni, persze kevés sikerrel, zenét hallgattam, bámultam ki az ablakon, de az idő még így is nagyon lassan telt. Időközben hazaküldtem apát is, és megnyugtattam, hogy tuti, hogy nem lesz semmi bajom, mert úgy fognak rám vigyázni, ahogy azt nem tenné senki sem jobban.
Az út borzalmas volt. Nem csak azért, mert egyedül voltam, és piszkosul féltem attól, ami rám vár, hanem attól a tudattól, hogy lehetséges, minden sokkal rosszabb lesz, amikor visszajövök. Az is elképzelhető, hogy talált már magának valakit, és hogy már nem is emlékszik rám...
Nem, Milli, te is tudod, hogy ez nem így van. Alice biztosan szólt volna... – nyugtattam magamat, és a feltörni készülő könnyeimmel küzdöttem. És végül én nyertem.
A reptéren rengeteg ember gyülekezett, hirtelen azt sem tudtam, hogy merre kell indulnom, de szerencsére a hatalmas táblák mutatták az irányt. Bíztam Alice szervezőképességében, ami tökéletesnek is bizonyult, hiszen nem kellett sokat vacakolnom az átszállással, és a gépre is csak egy szűk órát kellett várnom.
Aztán egyre idegesebb lettem, és idegesebb, és megint csak idegesebb. Komolyan mondom, hogy annyira felidegesítettem magamat, hogy majdnem rosszul lettem a gépen. Nem is ettem sokat, mostanában az egészségi állapotom is eléggé megromlott, és ez csak rátett egy lapáttal. Komolyan mondom, már-már kezdtem úgy érezni, hogy nem élem túl az utat. Alvással már meg sem próbálkoztam, teljesen felesleges is lett volna.
A kabátom már mellettem volt az ülésen, és egy vastag, fekete pulcsit viseltem, farmerral és csizmával. Apa nézett is egy kicsit, hogy így megyek el otthonról, de szerencsére nem kérdezett semmit sem, így megúsztam a magyarázkodást, de biztos voltam benne, hogy amikor majd hazaérek, rendesen kérdőre von. De ez most nem érdekel. Csak egy dologgal tudok jelen pillanatban foglalkozni. Hamarosan vele lehetek, és ha nem is fordul jóra köztünk a viszony, akkor is láthatom még egyszer, ami már így is több, mint amire számítottam.
Ma már a harmadik reptéren toporogtam, de ez volt az, ami a három közül a legjobban számított. Egy ismerős arcot, egy ismerős vámpírt kerestem a tömegben, habár teljesen biztos voltam benne, hogy hamarosan valaki biztosan itt lesz értem, mégis pánikoltam, hogy egyedül maradok. Aztán valaki hátulról elkapta a kezemet, és maga felé fordított. A hatodik érzékem megsúgta, hogy egy vámpír lesz az. Aztán, hatalmába kerített a nyugalom. Elmosolyodtam, hiszen már tudtam, hogy ki is az illető.
- Szia, Jasper! – mondtam, majd lassan megfordultam, és tényleg Ő állt mögöttem. Látszott rajta, hogy örül nekem, mert régen látott. Szívesen megöleltem volna, de nem tehettem, hiszen az nem lenne jó hatással Jasperre.
Kivezetett az embertömegből, majd beültünk egy autóba, és elindultunk valamerre.
- Mióta nem aludtál? – törte meg a csendet Jasper. Ez furcsa volt, egyáltalán nem számítottam erre a kérdésre.
- Hát... – Nehezen jöttek a szavak. – Régóta.
- Milli, ezt nem lenne szabad... Próbálj meg pihenni, még úgyis eltart egy ideig, amíg odaérünk!
- Ó, mintha az olyan könnyen menne.
Aztán elgondolkoztam azon, hogy Jasper mikre is képes, és rájöttem, hogy az bizony olyan egyszerű is. Teljes nyugalom árasztott el, majd elhelyezkedtem az ülésben, és behunytam a szemeimet.
Kipihenten és nyugodtan ébredtem, egy sötét szobában. Próbáltam fókuszálni, és keresni valami pontot, de semmit sem láttam. A hely teljesen sötét volt, én pedig egyedül voltam. Felültem az ágyban, majd lassan végiggondoltam, hogy hogyan is kerültem ide. Aztán, amikor megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy egy karnyújtásnyira vagyok Edwardtól, felpattantam, és az ajtó felé vettem volna az irányt, ha tudtam volna, merre van... Abban a pillanatban Alice felkapcsolta a villanyt, ezzel megvilágítva a teret. Egy hatalmas, kék színű szobában voltunk. Barátnőm már mellettem is termett, és szorosan magához ölelt, amit én viszonoztam.
- Eszméletlenül hiányoztál.
- Te is nekem, Alice! – Szinte ujjongtam az örömtől, hogy itt vagyok, nem álmodom! Barátnőm sejtette, hogy nem kell többet most mondani, hamarosan úgyis lesz időnk beszélgetni, és van valami, amit mindenképpen el kellene intéznem. Még mindig a farmerom volt rajtam, és egy fekete póló. Még mindig nem szerettem kiöltözni, kitűnni a tömegből. Alice megmutatta, hogy merre van a fürdő, aminek nagyon örültem, hisz sikerült kicsit rendbe szedni magamat. A hajamat magas copfba fogtam, és így láthatóvá tettem a hegemet, amit azóta is annyira imádtam.
Vettem egy utolsó nagy levegőt, majd elindultam arrafelé, amerre a kijáratot véltem. Egész hamar sikerült megtalálnom a nappalit, ahol már mindenki engem várt, kivéve Edwardot. Őt nem láttam sehol sem. Aminek egy picit örültem is, hiszen nyertem egy kis időt.
Mindenki kedvesen fogadott, és láttam rajtuk, hogy ember létemre tényleg befogadtak, szeretnek, és hiányoztam nekik. El sem tudom mondani, hogy milyen boldoggá tesz ez a tény.
És aztán folyamatosan eltűntek a nappaliból. Alig eszméltem fel, és máris egyedül voltam a hatalmas helyiségben.
Körbesétáltam, hiszen valamivel oldanom kellett a feszültséget, ami felgyülemlett bennem. Leültem a kandalló elé, és néztem a ropogó tüzet, amit minden bizonnyal miattam gyújtottak. Ezen a gondolaton elmosolyodtam, majd tovább figyeltem, amikor kinyílt az ajtó mögöttem. Nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy tudjam, ki érkezett meg. A szívem vadul vert a mellkasomban, és biztos voltam benne, hogy hallja a dobbanásokat. Felálltam, és szembefordultam vele. Közelebb volt, mint hittem volna... Mögöttem állt, aranybarna szemeit az enyémekbe fúrta, és csak bámult. Nem tudtam volna megmondani, hogy milyen érzések kavarognak benne... Olyan régen láttam! Teljesen elvakított, hogy most itt van velem, mellettem, megérinthetem, nem kell tovább nélküle élnem.
- Edward... – mondtam ki oly régóta először a gyönyörű nevet. Halvány félmosolyra húzta ajkait, majd tekintete ismét komoly lett, közelebb lépett, és megérintette a nyakamon lévő sebhelyet, amit tőle kaptam.
- Miért vagy itt? – kérdezte végül. Hát, nem ez volt az, amire számítottam, de végül is... Jogos volt.
- Azért ennyire ne örülj nekem – mondtam, majd elléptem tőle. – Kíváncsi vagy rá? Akkor elmondom. Nem bírtam már tovább... Elegem lett abból, hogy csak vártam, és vártam, egy olyan dologra, ami nem következett volna be sosem. Arra, hogy visszajössz. – Könnyek szúrták a szememet. – És tartozol nekem valamivel. Egyszer, még régen... Megígértem, hogy megbüntetlek, de ahogy telt az idő, erről elfeledkeztünk... Hát, ezért vagyok most itt.
Szemmel láthatólag nem erre számított. Egy pillanatig elgondolkodott, biztos voltam benne, hogy a gondolataimban keresi a választ. De akkor nem járt sikerrel. Tudtam azt is, hogy emlékszik. Ő ne emlékezne? Az nem lehetséges.
- És mi lenne a büntetésem? – zökkentett ki szavaival a gondolatmenetemből.
És eljött az én időm. Újra közelebb léptem, és arra gondoltam, ha most nem teszem meg, akkor sosem lesz rá több alkalmam. Hangosan kifújtam az eddig bent tartott levegőt, majd kimondtam, amiért ide jöttem:
- Csókolj meg!
És megtette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése