Ahol a legjobban fáj...
Hello, ha valaki még nem ismerne... Edward Cullen vagyok, a világ legszerencsésebb vámpírja, aki valaha is létezett. Persze ez nem mindig volt így, de mióta megismertem életem szerelmét, Bellát, és született egy lányunk, Nessie, azóta bizony így gondolom.
A történetem a nevelőszüleim házában kezdődött, mikor a bátyáim társaságában ültem, és épp egy baseballmeccset néztünk. Legalábbis ők, mert én csak úgy tettem, miközben azt figyeltem, mikor ér már ide a családom, hogy végre elindulhassunk Charlie-hoz, aki történetesen a feleségem édesapja. Minden hétvégén ellátogatunk hozzá egy-két órácskára, pont úgy, mint ma.
- Na, végre – sóhajtottam fel megkönnyebbülve, mikor meghallottam Bellat, hogy megérkezett.
- Sziasztok, fiúk – köszönt kedvesem a fivéreimnek, majd felém fordult. – Mehetünk szívem? – kérdezte.
- És Nessie?
- Ő már előre ment Jake-el.
- Nem tudom, miért kell külön-külön mennünk. Lefogadom, hogy az a kutya találta ki – morgolódtam, miközben a garázs felé vettem az irányt.
- Ugyan már Edward. Mikor fogsz megbékéli Jacobbal?
- Soha – vágtam rá gondolkodás nélkül, mert még nem tudtam kellőképpen megemészteni, hogy az egy szem lányom pont abba a korcsba szeretett bele.
Bella nem válaszolt erre, csak nevetett imádni való csilingelő hangján, mikor egyszer csak Rosalie száguldott be a garázsba, úgy, hogy pont neki ütközött, majd végig karcolta a fényezést a féltve őrzött, vadonatúj kincsemen...
- Az Aston Martinom! – kiáltottam fel teli torokból, miközben szikrákat hányt a tekintetem a dühtől. – Rosalie! Esküszöm, most végzek veled! – indultam meg felé, de Emmett elállta az utamat, így nem tudtam Rosie közelébe férkőzni.
- Nyugi öcskös, beszéljük meg a dolgokat. Rosalie biztos nem szándékosan tette, ugye kicsim? – nézett a feleségére, aki egy cseppet sem bánkódott tette miatt. Sőt... Kaján vigyor terült el az arcán, amitől még jobban méregbe gurultam, úgy, hogy legszívesebben itt helyben megfojtottam volna.
- Ne védd őt Emmett! Direkt csinálta, mert nem tudta megbocsátani azt, hogy Esméék nekem vettek autót és nem neki.
- Pontosan! – vágta rá sértődötten a nővérem, egyáltalán nem tagadva az igazságot. – Neked itt van a Volvód, miközben én mehetek Emmett átkozott dzsipjével, mert a BMW-m több hónapja bemondta az unalmast.
- Erről én nem tehetek. És ne felejtsd el, hogy miattad, van az egész. Ha nem gyújtottad volna fel az előző Aston Martinomat, akkor Esmééknek nem kellett volna egy másikat venniük, a helyett.
- Azt megérdemelted, te is tudod, és ezt is – mutatott a megrongálódott járgányomra.
- Akkor viseld a következményeket Rosie, mert ezúttal nem hagyom szó nélkül ezt, erre mérget vehetsz.
- Miért mit akarsz tenni, he? – kérdezte fölényesen, csípőre tett kézzel. Persze Emmett háta mögött biztonságban érezte magát, na, de ez nem mindig lesz így...
- Majd meglátod, de abban nem lesz köszönet – sziszegtem dühösen. – Menjünk! – szóltam Bellának, majd bevágódtam a Volvóba, és kihajtottam az útra.
Elhatároztam, hogy ezt nem fogja megúszni a nővérem. Most valóban nem. Úgy meg fogom leckéztetni, hogy egy életre megjegyzi, Edward Cullennel nem packázhat megtorlás nélkül. És így is volt. Amint lehetőségem adódott, megpattantam Charlie-tól egy nagyon jó kifogással, úgyhogy még Bellának sem tűnt fel, hogy nem az igazat mondtam...
Észveszejtő tempóban hajtottam, hogy minél előbb a Cullen házhoz érjek. Senki nem tartózkodott otthon, ezért tudtam, most jött el az időm a várva várt bosszúra, hogy revansot vegyek az elkényeztetett nővérem gonosz húzása miatt.
- Na, megállj, Rosie! – szűrtem a fogaim között nevét, ezzel is jobban felhergelve saját magam, miközben jobban rátapostam a gázra.
Beérve a házba úgy volt, ahogy gondoltam. Rajtam kívül senki nem volt otthon. Esme és Carlisle már reggel elmentek Seattle-be bevásárolni, és majd csak estefelé jönnek vissza, míg a többiek épp vadásztak, ami egy-két órát tuti igénybe vesz, főleg Emmett vadászati stílusát ismerve, aki szeret jó sokáig játszadozni a zsákmányával, míg végre végez vele. Így nyugodtan sétáltam fel az emeletre bátyám és Rosalie közös szobájába, mert nem kellett attól tartanom, hogy bárki megzavarhat abban, amit tenni készültem. És mit is szándékoztam csinálni? Nos, ott akartam bántani Rosie-t, ahol a legjobban fáj neki...
Köztudott, hogy az én elkényeztetett nővérkémet nem érdekeli semmi más, mint saját maga és a határtalan szépsége. Órákig képes a tükör előtt állni, és nézegetni magát, miközben más-más ruhákban pózol. Ebben segítségére van az a nagy gardrób, ami telis-tele van márkás holmikkal, amit Alice-szel vásárolgattak össze a világ összes tájáról, ahol csak megfordultunk létezésünk óta. Bosszúszomjasan nyitottam ki a szekrényt, ami majdnem ugyanolyan nagy volt, mint maga a szoba, majd szépen lassan, mintha csak Rosalie-val tenném, ronggyá szaggattam az összes ruháját, ami csak volt neki, úgy, hogy semmi se maradjon belőlük. Miután kivégeztem az összes göncét, a lábbelik jöttek, amik szintén ugyanolyan sorsa jutottak, mint az imént említett ruhák. Ördögi vigyorral az arcomon sétáltam le a nappaliba, majd leültem a TV elé, mint aki jól végezte dolgát. Mondjuk valóban így éreztem magam. Innentől már csak várnom kellet, hogy visszatérjenek a vadászatról, ami szerencsére nem tartott sokáig.
- Hát te? Nem úgy volt, hogy Charlie-hoz mentek? – kérdezte Alice csodálkozva, majd leült mellém a kanapéra, és a vállamra hajtotta a fejét.
- De, viszont én hamarabb eljöttem... – válaszoltam titokzatosan, amit rögtön észre is vett a hugicám.
- Hogy-hogy? – faggatott tovább. Köztudott, hogy Alice kíváncsisága határtalan, akár csak az energiája, amiből sosem fogy ki, akár egy Duracell-nyuszi.
- Volt egy kis elintézni valóm itthon – mondtam továbbra is sejtelmesen, miközben feltűnés nélkül, hogy ne vegye észre, Rosalie-t figyeltem, amint épp sétált felfelé a szobájába. Magamban már előre örültem, milyen hiszti rohamot fog levágni, ha meglátja a szobájában a nagy felfordulást. Szépen lassan elkezdtem számolni, majd mire a háromhoz értem volna, egy hatalmas sikoltás jött az emeltről, ami egy elégedett mosolyt váltott ki belőlem.
- Edward! – kiáltotta Rosie teli torokból, úgy, hogy még az ablaküvegek is megremegtek fülsüketítő hangjától.
- Ez az! – ujjongtam magamban. Most aztán megkapta a kis elkényeztetett, amit megérdemelt.
- Mi történt kicsim? – repült fel pillanatok alatt Emmett, hogy megnézze szerelme kitörésének okát.
- Edward mit tettél? – kérdezte Alice kitágult szemekkel, miközben Jasper elég furán méregette a bennem lévő elégedettséget.
- Csak megbüntettem Rosalie-t. Már épp itt volt az ideje – vontam meg a vállamat, majd felálltam, és megindultam az emeletre. – Nem jöttök? Hátha elkél a támogatásotok a nővérkénknek – kuncogtam gúnyosan, miközben a tett színhelye felé közeledtem. Előre nevettem a markomban, ahogy elképzeltem Rosalie jajveszékelését, amint a féltve őrzött gönceit siratja. Elégedetten léptem be a szobába, de azonnal arcomra fagyott a mosoly attól, amit ott láttam. Ugyanis nem úgy sült el a dolog, ahogy én azt olyan jól kiterveltem. Mert ha az, lett volna, amit kigondoltam, akkor most a nővéremet vigasztalná a bátyám, ehelyett épp fordítva történt. Emmett siratta Rosie ruháit, mintha az övék lettek volna.
- Hogy tehetted ezt öcsi, mit vétettem neked? – emelt fel egy csipkés fehérneműt a padlóról, majd az orrához emelte, és egy jó nagyot szippantott bele. – Oh, baby, még érezni rajta az illatod – nyögött fel keservesen, miközben egész testében rázkódott a sírástól, persze könnyek nélkül.
- Ne keseregj édesem, majd veszek egy másikat – simogatta Rosalie a testvérem fejét.
- De az már nem lesz olyan... – nyöszörgött. – Emlékszel? Ezt tavaly kaptad tőlem a házassági évfordulónkra... – emlékezett vissza arra a napra, mikor Rosie felpróbálta azt a csipkés semmiséget, és amit egy másodperc alatt lehámozott róla a fogával...
- Tesó kérlek, kímélj meg a perverz részletektől jó? – próbáltam tiltakozni, mert nem igazán akartam látni a szaftos párzási szokásaikat. Szerencsére Alice vetett véget Emmett ábrándozásának, amint belibbent a szobába.
- Ti meg mit csináltok itt? – kérdezte, de abban a pillanatban, ahogy kiejtette ezt, ajkára fagyott a szó, amint meglátta a szanaszét heverő ruha, és lábbeli foszlányokat. – Jaj, nem! – nyögött fel a húgom is, azután Emmett mellé roskadt, miközben egy Gucci cipőmaradványt szorongatott. – Hogy tehettél ilyen aljas dolgot Edward? Hogy?
- Nyugodj meg, Alice drágám – hajolt le Jasper hozzá, hogy megnyugtassa, de nem sokra ment vele, mert mikor látta a többi márkás lábbelit, amik ugyan olyan állapotban voltak, vagy még rosszabban, teljesen kikészült. Vigasztalhatatlan volt.
- Hát itt meg mi történt? – hallottam meg mögöttem kedvesem hangját, ami rögtön levakarta arcomról az elégedett vigyort, mert tudtam, a jó kedvemnek ezennel vége van, főleg ha megtudja mit műveltem... És igazam is volt. Mert miután felvilágosították a testvéreim, szemrehányóan, de mégis csalódottan mért végig tekintetével, ami jobban fájt, mintha arcul ütött volna. Azután fogta magát felszaladt a szobámba, majd magára zárta az ajtót.
- Bella, életem, kérlek, engedj be! Hadd magyarázzam meg! – esdekeltem a csukott ajtón keresztül, ami persze nem nyílt ki kérésemre.
- Ne is álmodj róla Edward Cullen! – kiáltotta sértődötten kedvesem. – Hogy csaphattál be engem, mond? Aljas módon hazudtál a szemembe, hogy egy halaszthatatlan ügyet kell elintézned, erre te...
- Ez pontosan, hogy az volt – vágtam a szavába durcásan. – Hisz te is láttad mit művelt Rosie. És azt is hallhattad, hogy egyáltalán nem bánta, amit tett. Itt volt az ideje, hogy megbüntessem! – mondtam ki kerek-perec. Most már egyáltalán nem féltem attól mit kapok Bellától. Nem számított. Vagy mégis?
- Megbüntetni?! – ismételte meg, szinte hisztérikusan.
- Ugyan, életem, miért kell annyira felfújni ezt a dolgot. Hiszen nem a te ruháid voltak – próbáltam meggyőzni, hogy megbocsásson, de nem sokra mentem vele, mert megmakacsolta magát.
- Ez igaz, de akkor is aljas dolog volt tőled. Teljesen úgy viselkedsz, mint egy sértődött kölyök, nem pedig egy felelősségteljes apa, akinek példát kellene mutatnia a gyerekének.
- Nessie már nem kislány. Már udvarlója is van – kontráztam.
- Na, mi van, most már elfogadod Jacobot? – nevetett ki.
- Én nem ezt mondtam – morogtam durcásan.
- Jól van – sóhajtotta beletörődve, amitől visszajött újra az önbizalmam.
- Akkor beengedsz?
- Nem – vágta rá azonnal, ezzel újra összetiporva magabiztosságom.
- De én azt hittem, hogy... – nyöszörögtem.
- Hogy ennyivel megúszod a dolgot? – kérdezte. – Ne hidd szívem, mert nem így van. A büntetésed pedig a következő – mondta, majd éreztem, hogy a láthatatlan pajzsa, ami a gondolatait rejtette el előlem, eltűnt...
- Neeem! Ezt nem teheted velem édesem! – toporzékoltam az ajtó előtt, mikor meghallottam lentről Emmett hangját.
- Mit mondtál neki Bella, amivel így kikészítetted szegény öcsköst? – kérdezte nevetve.
- Nehogy elmond neki! – szóltam rá.
- Valóban tudni akarod? – tudakolta somolyogva.
- Igen! – kiáltották kórusban a testvéreim, majd egy pillantás alatt mögöttem termettek, miközben érdeklődve várták, milyen ítéletet szabott ki rám a feleségem.
- Nos, Edward Cullen ezennel ki van tiltva a közös hálószobánkból, amit szerintem nem kell megmagyaráznom milyen hátrányokkal, jár.
- Azért ezt mégse kéne – mondta Emmett.
- Dehogynem. És ez még nem is olyan nagy büntetés, ahhoz képest, amit érdemelne.
- Szerintem a bátyámnak igaza van, drágám. Meg kéne újra fontolnod ezt a dolgot. Legalább engedj belőle egy kicsit. Mondjuk csókokat, ölelést... egy kis pettinget... – próbáltam jobb belátásra bírni.
- Mondtam már, ne is álmodj róla.
- Uh, tesó nem szívesen lennék most a helyedben – mondta együtt érzően.
- Kösz Emmett, de most ezzel nem sokra megyek – vágtam egy fintort.
- De... – szólalt meg újra Bella.
- Igen? – csillant fel a szemem, mert hátha van még esélyem arra, hogy ezt visszavonja. – Kérj tőlem bármit, megteszem, csak ne szabj ki rám ilyen büntetést!
- Bármit? – ismételte meg, hogy valóban komolyan gondoltam-e.
- Bármit! – vágtam rá teljes meggyőződéssel.
- Rendben. Rosalie, kérhetek tőled egy szívességet?
- Persze Bella, hallgatlak – szólalt meg a nővérem elégedetten.
- Össze kéne írnod az összes cuccot, amit a férjem tönkre tett. Ő pedig azonnal elmegy, és addig nem jön vissza, míg hiánytalanul nem vásárolta meg a dolgokat a listádról.
- Ezt nem teheted velem Bella. Tudod, hogy utálok shoppingolni. Főleg ruhákat meg cipőket... és nem is beszélve arról a sok csilli-villi fehérneműről, amivel tele volt Rosalie gardróbja.
- Erre hamarabb kellett volna gondolnod. Nem? Szóval, vagy elmész, és megveszed a ruhákat, vagy... – ismételte meg a feltételét.
- Jól van – egyeztem bele gyorsan, mert nem akartam újra hallani, mi vár rám, ha mégsem megyek el. Legyőzötten kullogtam a garázsba, a kezemben lévő, majd 20 méteres listával, amit boldogan írt meg Rosalie, és amit kaján vigyorral nyújtott át nekem, miközben gondolatban minden pancsernek elmondott. Hát mit mondjak, akkor én is ezt gondoltam magamról, hisz még rendesen megbosszulni sem tudtam az Aston Martinomat. Ehelyett mi történt? Engem büntettek meg, méghozzá nem is akárhogyan. Komolyan elgondolkodtam, hogy igaz volt-e az elhamarkodott állításom, hogy én vagyok a legszerencsésebb vámpír a világon, mert ebben a percben nem így gondoltam. Sőt... Hát mondjátok meg nekem, de komolyan. Ezt érdemeltem? Mert én már egyáltalán nem tudom... Úgyhogy tudjátok mit? Döntsétek el ti!
Vége!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése