Még Bella előtt...
(Edward szemszög)
Finnországban éltünk néhány évet, mielőtt ismét visszatértünk volna Forksba. Nem ezeket az éveket szerettem leginkább a létezésem során. Mindig költözni új és új helyekre, csak hogy az embereknek ne szúrjon szemet az a tény, hogy rajtunk nem fog az idő fogaskereke. A családom, és rajtunk kívül még páran, ha akarnának, sem öregednének meg, és élnék a nyugdíjas éveiket csendben, a maguk kis világában. Mi öregek, és törvényszerűen nyugdíjasok sem leszünk.
Finnországban a többi európai országgal ellentétben nem sütött örökösen a Nap. Egy kis eldugott házunk volt a természethez közel -, mint mindenhol -, ami az ország közepén helyezkedett el, a tavak és a hegyek találkozásánál. Ez bizonyult a legalkalmasabbnak a táplálkozásunkat tekintve.
***
Már nagyon unatkoztam. A szobámba zárkózva töltöttem az egész napot. Semmi érdekes sem történt, és Alice szerint nem is fog. Hallottam a gondolataikat, de mindenki csak a saját dolgaira, és párjára koncentrált. Na igen, a párjukra. Nekik legalább volt kivel törődniük. Örültem annak, hogy boldogok, nem arról volt szó, csak irigyeltem őket. Ennyi az egész.
A lényeg, hogy mindenki megtalálta a számára tökéletes társat, csak én voltam egyedül, és néha csak egy pótkeréknek éreztem magam. Már kezdtem teljesen elsüllyedni az önsajnálat ingoványos talajában, mikor kopogtak az ajtón. Erősen elgondolkodtam azon a lehetőségen, hogy nem nyitok ajtót, ám az ajtó túloldaláról beszűrődő hang biztosított, hogy erre, fikarcnyi esélyem sincs.
- Tudom, hogy bent vagy, és azt is tudom, mit érzel– szólalt meg az ajtón kívül rekedt okos Hugicám, Alice.
- Cöh... gondolhattam volna, hogy te vagy. Mi az, Jazz kölcsön adta a képességét? - kérdeztem az ágyon elterülve.
- Ha ha ha. Nem, de elmondta, hogy megint az önsajnálatba menekülsz– váltott a csilingelő hang komorrá.
Erre csak a szememet tudtam forgatni, mert mindig ez volt. Szinte nagyító alatt éltem. Jasper akárhányszor megérezte a negatív irányú hangulatváltozásaimat, rögtön jelezte az én külön bejáratú kedvfokozómnak. Olcsóbb, mintha dohányoztam volna, és könnyebb tőle megszabadulni, ami nem volt elhanyagolható tény. Állítólag a cigi elől nehezebb elmenekülni, bár Alice is megérte a maga pénzét, de mindenre volt módszer. Csak elszóltam magam egy árleszállításról, és olyan lendülettel távozott a szobából, hogy csak úgy porzott utána a szőnyeg. Ilyenkor gond nélkül bezártam az ajtót, és ismét csak én és a magány szenvedtünk csendben. A merengésemből a dörömbölés rántott vissza a jelenbe.
- Igen? - kérdeztem, bár biztos voltam benne, hogy Alice topogott az ajtóm előtt, arra várva, hogy bejöhessen.
- Beengednél? - kérdezte.
- És ha nemleges a válasz? - incselkedtem vele.
- Egy új ajtót szeretnél? Mert Isten bizony, ha nem engedsz be, betöröm.
- Rohanok. – Álltam fel komótosan addigi fekhelyemről, és lassan elindultam, hogy kinyissam az ajtót, mielőtt még az Alice nevezetű hurrikán lecsapott volna.
Épphogy csak elfordítottam a kulcsot a zárban, az ajtó kivágódott, és az energiabomba hugicám szökdécselt be rajta. Meg sem állt mellettem – csak egy mosoly erejéig fordult felém -, tovább táncikált a szoba közepén álló ágyig, amire lehuppant, aztán várakozóan tekintett rám.
Ajvé! Megint egy lelkizős délután. Nem tudtam, mi hiányzik a napomból… Odasétáltam az ágyhoz, és keresztbe feküdtem rajta, mintha csak egy páciens lennék, aki épp lelke rejtelmeit osztja meg a dili dokijával.
- Jól van, Edward. Már kezd elegem lenni az önsajnálatodból – kezdte nagy hévvel. – Ezt be kell fejezned. Keress magadnak valakit, neked is van párod valahol a nagyvilágban, csak még nem találtad meg. De nem is nagyon kerested – hadarta el egy szuszra, és úgy nézett rám, mint aki pontosan tudja gondjaimra a gyógyírt.
- Jé, de jó ötlet! - tettettem a meglepetett. – Hogy ez eddig, miért nem jutott az eszembe? - néztem rá nagy szemekkel.
- Ne drámázz itt nekem, az utóbbi időben rosszabb vagy, mint egy klimaxos konyhás néni!
- Köszi! - húztam ki magam büszkén.
- Figyelj, Alice- tornáztam magam ülő helyzetbe. –, ez nem úgy működik, hogy csak úgy utánam dobják az egyik utcasarokról a Nagy Őt. Ezt te is tudod jól – dőltem hanyatt. – Bár lehet, hogy dobálnak a sarokról lányokat – tettem úgy, mint, aki elgondolkodik a dolgon. -, de nem hiszem, hogy ott találnám meg a nagybetűs szerelmet. De ki tudja, majd megkérem Jazzt, hogy kísérjen el – vigyorogtam, mire egy nagypárna landolt a fejemen, megtorlásképen.
- Tudom, hogy nem ilyen egyszerű, és nem is hiszem, hogy szükséges az az esti kiruccanás – nézett rám szúrós tekintettel, amin csak jót mosolyogtam.
- De van egy ötletem. – Itt már fordult a helyzet, ő mosolygott, és én néztem csúnyán. -, de neked is tenned kell az ügy érdekében, és még talán valami jó is kisülhet belőle. Most pedig megyek. – Pattant fel mellőlem, és közben egy gyors puszit nyomott az arcomra.
- De... - kezdtem volna ellenkezni, ám ő már rég ajtón kívül volt.
Alice távozása után kikecmeregtem az ágyból, hogy bekapcsoljam a hifit, és a fotelba ültem az egyik kedvenc regényemmel a kezemben.
***
Másnap, mikor a vadászat után hazamentem, épp bementem volna a házba, már a kilincsért nyúltam, de kivágódott az ajtó, és Alice termett előttem egy hatalmas mosollyal az arcán.
- Ajjaj, megint mit csináltál? - kérdeztem tőle, és közben a gondolatai közt hallgatóztam, hogy kiderítsem, minek örül ennyire. Kísérletem kudarcba fulladt, mivel -, mint már annyiszor mostanában – épp a Jasperrel töltött pillanatait idézte fel.
- Semmit, semmit. Miért kell mindig rosszra gondolnod? - tettette a sértődöttet, de gyorsan abba hagyta a duzzogást, és egy nagy mosoly kíséretében belém karolt, és elkezdett befelé húzni a házba. - Mivel ilyen jó testvéred vagyok, és ennyire szeretlek, kapsz tőlem valamit!
- Az ám, tesó! A pöttöm megint vásárolni volt, de nem csak te kapsz meglepit, majd Jazz is – szólalt meg Emmett a kanapéról, ahol addig a mecset nézte.
Alice egy csúnya nézéssel jutalmazta meg, a poénfelelős Emmettet a szellemes megjegyzésért. Kezdett gyanús lenni, hogy hármunkon kívül senki más nem volt jelen.
- Hát a többiek? - kérdeztem Emmettet, mert Alice épp azzal volt elfoglalva, hogy felrángasson a szobámba az ajándékomhoz – gondolom én -, de nem könnyítettem meg a dolgát, görcsösen ragaszkodtam a kanapé támlájába Emmett válaszára várva.
- Carlisle a kórházban, a többiek vadásznak.
- És te? Hogy hogy itthon vagy? - néztem rá kérdően. Valami bűzlött nekem, és az tuti nem Emmett negyvenhatos lába volt. Vagy kitudja... De ha mégis, azon kívül még valami nem stimmelt.
- Itthon maradtam, mint Igazságosztó – állt fel a kanapéról vigyorogva.
- Alice?! Mit csináltál? - kérdeztem tőle, egyre rosszabbat sejtve.
- Semmit, mondtam már. Gyere, és megmutatom – húzott tovább a szobám felé, de már hagytam magam. Elindultam utána, Emmettel a nyomomban. Ahogy beléptünk a szobába, hugicám betáncolt a szoba közepére, és várakozóan tekintett rám.
- Mi az? Rendet raktál? - néztem körbe, de semmi újat nem vettem észre, vagy csak nekem nem tűnt fel a változás.
- Ne már! Nézz jobban szét – lombozódót le Alice lelkesedése.
- Nem látok sem... - fejeztem volna be a mondatot, de meg akadt a szemem valamin. - ...mit. Az meg mi, és minek? - néztem az asztalon heverő laptopra.
- Ugye, milyen jó? - váltott Alice Duracell nyuszi üzemmódba, és odaszökdécselt a kütyü elé. - De ez csak az egyik része, gyere, mutatok valamit.
Odasétáltam mellé, és figyeltem, ahogy megnyitja az internetet, beír egy honlap címet, és aztán az oldalon is pötyög valamit, aztán a végén azzal a levakarhatatlan mosolyával néz rám.
Csendesen elkönyvelem magamban azt a tényt, hogy Isten nem minden embert áldott meg józanésszel, de nem is baj. Alice- t így szerettük bolondos, hiperaktív énjével együtt. Ahogy lenéztem, egy társkereső oldal hirdetései kezdtek el ugrálni a képernyőn, és a jobb felső sarokban egy bizonyos „Cukifiú” felhasználónév virított.
- Jaj, de rendes vagy, Alice– néztem rá.
- Ugye? Tök jó móka lesz.
- De egy valamit nem értek– gondolkodtam el. - Ezt kinek csináltad? Ha Jazznek, nem hiszem, hogy vevő lesz a dologra. Járjatok párterápiára, ha gond van, de ne egyből csajt keress neki– mondtam nagy komolyan. Erre Emmett majdnem véghezvitte a számunkra lehetetlen dolgot, ugyanis ezek után olyan oltári nagy hahotázásba kezdett, hogy már attól féltem megfullad.
Akkor már Alice nem rejtegette a gondolatait előlem, így egyértelművé vált számomra, hogy ez a masina mostantól az én szobámban fogja fogni a port.
- Nekem? Minek? - kezdtem összezavarodni - Alice! - Már szinte toporzékoltam dühömben. Nem hittem el, hogy megint kitalált valamit. Az embernek -, ebben az esetben vámpírnak – egy perc nyugta sem lehetett. Emmettet még mindig a nevetés rázta. Alice- re néztem, valami magyarázatra várva, hogy most mégis mit várt tőlem. Azt képzelte, hogy majd örömömben körbe táncolom a házat, mert ő önkényesen felregisztrált egy társkeresőoldalra a nevemben?
Több perces hallgatásomat már Alice sem tudta mire vélni. Hallottam, hogy nem tudta eldönteni, hogy fedezéket keressen-e dühkitörésem miatt vagy mellettem maradhat.
Az egyedüli zajforrás Emmett volt, aki még mindig a térdét csapkodva röhögött.
- Én az elsőre voksolok– szólaltam meg, nyugodtságot erőltetve magamra. - És ezt se hagyd itt– nyomtam a kezébe a laptopot, aztán az ajtó irányába fordítottam, menetközben Emmettet is mellé állítottam, végül pedig egy határozott mozdulattal kitoltam őket az ajtón, amit aztán szépen rájuk is csaptam.
Bezárni teljesen értelmetlen lett volna, mert a családban senkinek sem jelentene gondot egy zárt ajtón bejönni. Helyette inkább a hifihez sétáltam, és teljes hangerőre tekerve elindítottam.
Úgy nézett ki, sikerült megértetnem hugicámmal, hogy magán akcióit hanyagolja, főleg ha az áldozat én vagyok. Legalábbis azt hittem...
***
Iskola után a konyhában beszélgettem Esmével, aki a helyi árvaházba készült szokásához híven segíteni a gyerekeken. Közben Alice libbent le a lépcsőn mellénk, arcán egy hatalmas vigyorral.
- Mi az? - kérdeztem tőle, mert engem bámult vigyorogva.
- Semmi, semmi– jött a reflexszerű válasz. Megpróbálkoztam a gondolatai kihallgatásával, de nem jártam sikerrel, mert a pláza boltjainak neveit kántálta névsorban.
- Elmegyünk vadászni Jazzel, most talán kicsit messzebbre – közölte Esmével mosolyogva, majd egy gyors puszi után, válaszra sem várva kisietett az ajtón, Jazzel a nyomában.
Miután Esme is elment, és rajtam kívül az égvilágon senki sem volt itthon, úgy döntöttem, felmegyek a szobámba, és valamivel elütöm az időt. A szobába érve megakadt a szemem a pár nappal ezelőtt kapott laptopon. Először, hirtelen felindulásból azon pörgött az agyam, hogy hányféleképpen tudnám összetörni, de aztán kicsit jobban belegondolva, talán tényleg nem lenne olyan rossz, ha megtartanám. Ezzel az elhatározással indultam meg a gép felé, és ültem le elé. Ahogy megmozgattam a gépből kilógó egeret, rögtön felvillant a képernyő. Szép lassan betöltött, és egyből az a bizonyos társkereső oldal jelent meg előttem, mint amivel a múltkor is farkasszemet néztem. Puszta kíváncsiságból végig görgettem a kurzort a jelenlévő felhasználóneveken, amikor felugrott előttem egy kis ablak. Először nem is akartam róla tudomást venni, de aztán csak nem hagyott az illem nyugodni, és visszaválaszoltam „Belanak”. Így kezdődött minden...
***
Már több hónap telt el azóta, hogy megbékéltem a laptoppal, sőt, szinte a függőség határait súroltam. Minden szabadidőmet a gép előtt töltöttem, és Belaval beszélgetek.
Eleinte csak az illem miatt válaszolgattam neki, de az idő során egyre jobban megkedveltem. Nagyon kedves, aranyos, intelligens lánynak ismertem meg, és nem utolsó sorban még szép is volt, legalábbis a kép alapján, amit küldött magáról.
Csak egyetlen szépséghiba volt ebben az úgymond kapcsolatban, hogy nem éppen a szomszéd városban lakott, hanem egy kis országban, Európa szívében; Magyarországon.
***
Az elmúlt hónapok során egyre közelebb kerültem Belahoz érzelmileg, ő volt az egyik olyan ember, akinek mindet elmondhattam, kivéve persze a vámpírlétemet. Képesek voltunk, bármilyen témáról órákig beszélgetni. Nagy volt köztünk az egyetértés, éppen ezért is gondoltam arra, hogy most már elég az internet által nyújtott kapcsolattartásból, ideje volna személyesen is megismerkedni.
Megbeszéltem vele, hogy elrepülök Magyarországra, hogy találkozhassunk, aminek ő nagyon örült. Ajánlottam neki, hogy egy nyilvános helyen találkozzunk, egy parkban vagy kávézóban, de ő inkább egy csendes helyre gondolt, ahol csak mi ketten vagyunk, mint egy hotel szobában. Különösebben nem volt fontos, hogy hol leszek, a lényeg, hogy vele lehessek. Pedig gyaníthattam volna...
***
A családtól gyors búcsút vettem, és már szombat reggel a repülőn ültem, ami úton volt velem Magyarországra. A repülés zökkenőmentes volt, bár lehet gyorsabb lett volna, ha futva tesztem meg ezt a távot, igaz, így sem volt hosszú, azt a két órát zenehallgatással töltöttem.
Földet érés után, a repülőtéren gyorsan átvágva az utcára értem, ahol fogtam gyorsan egy taxit, és bediktáltam a címet, amit Bela mondott. Mikor megálltunk a hotel előtt, először nem hittem a szememnek, mert egy külvárosi, kissé lepusztult hotel előtt álltam. De úgy voltam vele, ha már idáig eljutottam, nem hátrálok meg egy kis piszoktól, különben is a legveszélyesebb lény a környéken csak én lehetek, szóval nincs mitől tartanom.
A hotel előtere még rozogább volt, mint amilyennek kívülről tűnt, és a pult mögül egy sejtelmesen mosolygó idős hölgy vizslatott. Megindultam felé, és közben azon gondolkodtam, hogy hogyan fogom vele közölni, hogy mit szeretnék. De hál' Istennek erre nem volt szüksége, mert, ahogy elértem a pultot a nénike elém tett egy szobakulcsot, és még szélesebben mosolygott. Visszamosolyogtam rá, és elindultam fel a lépcsőn. Nem volt nagy hotel, csupán két szintből állt, és azokon se volt túl sok szoba. Már teljesen végig sétáltam az első emeleti folyóson, mikor megtaláltam a keresett szobát, a kulcsot a zárba helyeztem, és mikor benyitottam, a vaksötétségbe meredtem. A szobában teljesen sötét volt, épphogy csak beljebb léptem egy lépést, az ajtót mögöttem becsapták. Mikor megfordultam, hogy megnézzem ki az, valaki elkezdett tolni maga előtt, de hamar neki ütköztem valaminek, ami, mint kiderült az ágy volt, mert az ütközés után hanyatt estem rajta valakivel. Arról a bizonyos valakiről mindvégig azt hittem, hogy csak Bela lehet, de sajnos csalódnom kellett.
- Szia, szivi. Már azt hittem sosem érsz ide – szólalt meg az ölemben ülő valaki mély hangon.
- Mi a szösz? - lepődtem meg a hang mélységén. Közben a kezemmel a kislámpa kapcsolóját kerestem az éjjeliszekrényen.
Mikor végre megtaláltam a kapcsolót, és egy klikk után fény árasztotta el a helységet, megütközve bámultam a rajtam terpeszkedő alakra. Hirtelenjében köpni-nyelni nem tudtam a látványtól. Egy negyvenes éveiben járó, kopaszodó, nagydarab pasi terült el rajtam, tetőtől talpig latex ruhában feszített, és egy korbácsot is tartott a kezében.
Amilyen gyorsan csak tudtam kipattantam alóla, és a szoba egyik legtávolabbi pontjába hátráltam.
- Bela? - nyögtem ki nagy nehezen.
- Igen, bár pontosabban Béla – javított ki. - Ne menekülj, rossz kisfiú voltál, ezért bünti jár. - Kezdett el közeledni felém, közben pedig az korbácsát lengette. Már komolyan elgondolkoztam azon, hogy nem én vagyok a környéken a legveszélyesebb, mert az a fazon még rajtam is túltett.
A legrövidebb úton távoztam a hotel szobából, az ablakon keresztül. De még Bela, vagyis Béla, utánam kiáltott.
- Na, nem baj, szivi. De ennyivel nem úszod meg, egyszer megtalállak, és dádá lesz.
Ez a mondat csengett egész úton hazafelé a fülemben, miközben futottam. Nagy megkönnyebbülés volt számomra, mikor megláttam a házat.
Épphogy beléptem az ajtón, a többiek hatalmas röhögésbe kezdtek. Szóval, Alice látta, mi fog történni velem, és ezt meg is osztotta a többiekkel.
- Haha, nagyon vicces. Igazán poénos volt. Ezt miért kaptam Alice? - néztem az említettre.
- Mert sosem hiszel nekem. És mert jó móka volt – nevetett tovább.
- Nagyon nagy móka volt, ezek után se fogok rád hallgatni.
- Jaj, tesó. Ne légy ilyen, mert a végén jön Bela, és dádá lesz – mondta Emmett két röhögő görcs között.
***
Évekkel később…
(Bella szemszöge)
Nem értem, mi baja Edwardnak. Mostanában, hogy kezdtünk közelebb kerülni egymáshoz, egyre furcsábban viselkedik. Pedig már lassan minden titkát megtudtam, csak egyetlen tabu téma volt mindenki számára a családban, az pedig egy pár évvel ezelőtt történt „furcsa eset”, ahogy a többiek emlegették egy röhögő görcs kíséretében, amit Edward mindig egy morgással honorált.
Már megint kezdi. Van, hogy, ha nem figyeltem rá, akkor furcsán kezdett el méregetni, mint most is, mint aki keres rajtam valamit. Ilyenkor úgy éreztem, mintha nagyító alatt lettem volna, és átvilágítanák minden porcikámat. Csak azt nem értettem, miért?
***
(Edward szemszöge)
Bella mostanában nagyon érdeklődik a „furcsa eset” után. Ebből is látszik, milyen kíváncsi lány, csak úgy, mint Béla, csak hát, ő nem lány volt, mint kiderült. Ezért is szoktam Bellát bámulni, csak hogy megbizonyosodhassak afelől, hogy nincs-e rajta semmi plusz. Hogy semmi olyanja sincs, ami az ellenkező nemhez sorolná be…
Megint észrevette, hogy figyeltem. Alice szerint, csak paranoiás vagyok, és csak oda képzelem azt, ami igazából nincs is ott. De ő könnyen beszél. Nem volt ott, mikor kiderült, hogy az kedves Bela igazából Béla, aki egy negyven év körüli, kopaszodó, nagydarab pasi. És nála nem kellett odaképzelni azt a bizonyos pluszt, mert az már ott volt. Szóval, semmit sem bízunk a véletlenre. Nem mindenki az, akinek vallja magát, jobb a bizonyosság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése