Szerző #1

Okosok között egy bolond

(avagy, egy bolond százat csinál!)

A park kihalt volt és ijesztő. A nap lemenőben volt, az eső lába is már nagyon lelógott. A homokot lassan vitte a lágy nyári szelő.

Komolyan bosszant a tény, hogy itt kell ülnöm ezen a redvás padon, miközben ezek otthon enyelegnek... Na, jó, tudom, hogy nem így van, mert szerintük „csak tanulnak”, de azért ez már túlzás. Timi meg még azt akarta, hogy maradjak ott. Hogyisne! Az kéne nekem, hogy még gyertyát is tartsak nekik!

A düh egy pillanat alatt elöntötte az agyamat. És igen azt, mert nehogy már nekem kelljen a saját lakásomból elkotródnom miattuk! Jó, jó, igaz, a kecó az övé is, de mégis, miért kell mindig nekem szívnom? Bezzeg, amikor én hívok fel egy pasit, akkor mindig ott téblábol az én kibírhatatlan lakótársam, csak tudnám miért pont vele költöztem össze, még csak nem is fizeti időben a lakbért, mégis ÉN legyek a lojális? Na, azt már nem! Mégis csak egy húsz éves érett nő vagyok, az istenért.

Dühösen trappoltam hazafelé, karomra akasztott szatyorral, amit fagyival és csokival tömtem meg, hogy a mai napon önsajnálatba merülve bezárkózzak a szobámba, és senkit se engedjek be, de persze megint nem lett a tervemből semmi.

Amikor beértem a házba, hatalmas lendülettel mentem fel a lépcsőn, és azt, ahogyan kell, félúton majdnem le is burnyáltam a harmadik emeletről.

Hatalmas lendülttel esem hanyatt. Repülök a térben és egyenesen a szomszéd, nagyon dögös srác karjaiba pottyanok, és szívszaggatóan gyönyörű szemeibe nézve elrebegem hálámat.

Aztán jelenetváltás. Lábra állít, lassan felé fordítom fejem és megszólalok:

- Mivel hálálhatnám meg, eme cselekedetet? – kérdezem csábosan szempilláim alól.

- Önnek, szép hölgy, nem kell megköszönnie semmit, de talán lenne itt valami – mondja, közben szemérmetlenül végigfuttatja szemeit testemen.

Én pirulva fordulok el, mire ő erős kezével, lágyan kezem után nyúl, magához von, majd hívogató ajkai egyre közelednek felém...

És itt egy hatalmas ajtócsapódásra felrévedtem elkalandozó elmém legmélyebb és legtitkosabb bugyrából.

Jót kuncogtam magamban az elmémben megjelenő kép láttán. Majd kelletlenül, de újra megindultam otthonom felé.

Lassan somfordáltam a folyosón, hogy halljam, ha éppen egy nem túl alkalmas pillanatban jöttem volna. Cipőm kellemetlen visszhangot vert az egész emeleten, ami miatt már nem csak dühös voltam, hanem kissé paranoiás is. Amikor végre megálltam a tizenhármas számú ajtó előtt, kelletlenül, de rátapasztottam fülemet az ajtóra, és hallgatózni kezdtem. Hát igazából, nem tudom, hogy miért, de az öröm a megkönnyebbülés és a csalódottság egyszerre szállt meg. Felegyenesedtem, majd a kilincs után nyúltam, meglepetésemre zárva volt. Kikerestem a zsebemből a kulcscsomómat és kelletlen beengedtem magam. Hatalmas lendülettel löktem be az ajtót és tártam szélesre. Csalódottságom még mélyebb gyökereket vetett, amikor a lakásban nem találtam senkit.

Dühösen forgolódtam, majd egyre jobban frusztrált a tény, hogy barátnőm egy szó és egyetlen cetli nélkül lépett le. Hangosan felmorogtam.

- Grrrrr. Ez nem ér. Miért kell folyton nekem előzékenynek lennem, és gondolnom rád? És egyáltalán hova a szöszbe mentél már megint? Arra nem is gondolsz, hogy nekem mi a jó, csak az érdekel mi van veled? – mérgelődtem hangosan, és kiadtam magamból mindent, ami bennem volt.

Hallottam, ahogy mögöttem valaki felkuncog, én pedig mit sem törődve lelki állapotommal szembefordultam a jövevénnyel, és tovább beszéltem.

- Te meg mi a fenét röhögsz? Épp most próbálok valami értelmes dolgot beleverni annak a barátnőmnek a fejébe, aki itt sincs – rimánkodtam, majd kezeimmel hadonászva körbemutattam a szobában.

- Nyugodjon meg, kisasszony, semmi baj, nem akarja magát bántani senki – hallottam meg az ajtóban ácsorgó hangját, és végre valahára ráemeltem tekintetemet.

- Ugyan, ne már! Miért hinném, hogy van valami baj? És egyáltalán ki engedte meg magának, hogy kisasszonynak szólítson? – háborogtam üvöltve, majd észrevettem, hogy akivel épp most vesztem össze, az az elmegyógyintézet vezetője. Kérdő tekintettel meredtem rá, hogy mit keres itt, hiszen csak nemrég engedtek el, de ő a jól megérdemelt válaszom helyett csak egy bájos mosolyt küldött felém.

- Most velünk kell jönnie kisasszony – mondta kimérten, de azért hallatszott a hangján, hogy ellentmondást nem tűr.

- Már miért mennék? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Tudja azt maga nagyon jól – tekintett el mellettem, hogy ne kelljen a szemembe néznie, és akkor minden összeállt. Az a gyötrődő arc és ez a lemondó tekintet.

- Nem, én ugyan nem megyek magával, még ha megkínoz, akkor sem! – üvöltöttem kikelve magamból, majd csapkodni kezdtem a kezeimmel, de már késő volt.

Két vasmarok szorítása között nyüglődtem és próbáltam kiszabadulni.

Felnéztem az izmos mellkashoz tartozó arcra és belém hasított a felismerés, miszerint Dante hozza el számomra a legnagyobb kínokat, amit ember el tud képzelni.

- Te is fiam, Brutus? – kérdeztem költői túlzást használva.

Dante fehérköpenyének zsebébe kapaszkodtam, mikor észrevettem a belőle kikandikáló rózsafüzért. Asszem’ az épelméjű emberek ilyenkor szoktak elmormolni egy imát, de persze én nem vagyok normális, úgyhogy inkább csak tovább erőlködök és küzdök a szabadulásért. Így féloldalasan bicegtem le az esőtől csúszóssá vált lépcsőn, majd megütközve ismertem fel a betegszállító kisbuszt a felhajtón, aminek az oldalára hatalmas nagy kék betűvel az „Elmegyógyintézeti Betegszállító” feliratot festették.

Lemondóan tekintettem az igazgatónőre.

- Tényleg muszáj volt pont ezzel jönniük? – kérdeztem meg remegő hangon.

- Sajnálom kedvesem, de csak ez állt a rendelkezésünkre – hebegte kerülve a tekintetemet.

Szomorúan, lemondva eddigi életemről és józan eszemről elbúcsúztam régi otthonomtól.

- Ugyan, ne legyél már ennyire dramatikus! – mormogta a sofőrülésről Dante a visszapillantó tükörbe nézve.

- Te csak ne mondj neki hülyeségeket! – torkolta le az igazgatónő. – Maga kereste a bajt, hát vállalja a felelősséget.

Percek múlva hangos bőgéssel kelt életre a veterán kisbusz, hogy azután elinduljon életem egyik legpokolibb helye felé...

Órák múlva, amikor már az ablaküveg mögött a táj annyira sötét volt, hogy csak a saját arcképemet láttam benne, kábultan és megtörten merültem el az önsajnálat mocsarában.

Vállamra egy igen erős kéz nehezedett, aminek mibenlétét nem tudtam hová tenni.

„Biztos csak hallucinálok. Megint” – gondolkodtam el saját kínjaimmal betemetkezve.

Lassan előredőltem és nekitámasztottam forró homlokomat a hideg izzadós ablaknak, és behunyt szemmel könyörögtem bárcsak itt se lennék.

- Hé, hallod? – bökött oldalba egy kéz, ami vélhetőleg előtte a vállamat fogta meg.

- Nem, nem hallom – motyogtam fáradtan.

- De ha nem hallottad, akkor honnan tudod, hogy mit kérdeztem? – kérdezett rá a frappáns eszmefuttatására.

- Gratulálok, elnyerted az év zseni díjat – zsörtölődtem. Mocorogni kezdtem, mert a szék, amin ültem már kezdett írtóra kényelmetlen lenni. Tagjaimat nyújtózgatva jutott el a tudatomig, hogy a lábam nem mozdul. Ijedten fordultam el a biztonságot nyújtó ablaktól, majd a lábamat kezdtem el masszírozgatni.

„Biztos ezek csináltak velem valamit, és ezért nem érzem a lábamat” – gondoltam egyszerre dühösen, és eszelősen rettegve. Majd mikor a legkevésbé vártam, belenyilallt az éktelen nagy fájdalom s rájöttem, hogy csak teljesen elzsibbadt attól a nyamvadt széktől.

- Ez is miattad van! – korholtam a nagy szemekkel néző fiút, aki mellettem ült.

- Miért miattam?

„Mert te és a többi idegbeteg miatt ide, ebbe a nyamvadt székbe kellett menekülnöm” – gondoltam, de hangosan ki nem mondtam volna az istenért se.

Lassan felemeltem rá tekintetemet, majd egy bájos mosolyt küldtem felé. Ő erre egy pirulós manőverbe kezdett. Az arca olyan gyorsan kapott lángra, ahogy a száraz szalma szokott monszun idején. És asszem’ belőlem itt tört ki az eget rengető nagy röhögés, amivel csak azt értem el, hogy még jobban elpirult.

Zavarát leküzdve kutatott a zsebében, majd egy határozott mozdulattal karom után nyúlt, és elkezdett a terem közepe felé húzni.

„Elterelő akció, mi?” – gondoltam.

Értetlenül meredtem rá, majd szándékát felismerve kapálódzni kezdtem kezei között, de ő nem engedett, magához rántott, majd kezemet vállára fektette, sajátját pedig derekamra csúsztatta. Most az én feladatom volt pirulni. Esélyem sem volt tiltakozni, ő már mellkasára is vont, majd lassú, ütemes mozgásba kezdett.

- Hiszen nincs is zene! – jelentettem ki zavartan.

- Az nem baj. De ha nagyon frusztrál, hogy nincs, egyszerűen csak képzeld el – hangja tiszta volt, és lágy. Nyoma sem volt a kezdeti zavart tudatnak vagy zagyva beszédnek.

Mosolyognom kellett a jellemében beállt hirtelen változáson. Gyengéden hajtottam biztonságot sugárzó mellkasára fejemet, és már az sem érdekelt, hogy hol vagyok, csak az számított, hogy ő itt van. És akkor, amikor a legkevésbé számítottam rá, felcsendült egy csodálatos és romantikus lassú szám. Fejemet oldalra hajtva hallgattam szíve dobogását, ami egyszerre dobogott a zene ritmusával. Szememet pedig szorosan összezártam, hogy kizárjak minden zavaró dolgot.

Persze, ahogy az kell, ez csak addig volt így, amíg meg nem hallottam két hangot, akik irdatlan nagy ricsajt csaptak.

Újdonsült kedvesem hajamba csókolt, majd fülembe súgta, hogy mindjárt jön. Gyengéden eltolt magától, s már nem éreztem senkit ölelő karjaim között.

- Hát ez eltűnt a balfenéken – motyogtam magamban zsörtölődve.

Megfordultam, és kelletlen, de azért végigmértem a körülöttünk lévőket.

Számat akaratlanul gonosz mosolyra húztam, ahogy észrevettem egy szőke ciklont, ahogy tíz centis magas sarkúban, és egy csodaszép combközépig érő vérvörös szoknyában szerencsétlenkedik egy lila babzsák fotelben.

Mosolyomat krahácsolássá visszaszorítva elfordítottam a fejem.

„Már megint hallucinálok, ez kész téboly” – zsörtölődtem mókásan magamban, mert azért mégis csak mulattatott a jelenet.

Szemem sarkából észrevettem, ahogy az igazgató rosszalló arccal csóválja a fejét, és egy „láttam ám” pillantást küld felém.

Ijedten kaptam el tekintetem, és azzal a lendülettel tovább is jártattam az embereken a szemeimet.

Volt olyan, aki csak ült és nézett ki a fejéből, elrévedve a semmibe. Na, az ilyeneket egy kicsit megsajnáltam, de azért volt, akit nem. Haha, és már megint gonosz vagyok.

Láttam egy srácot, akinek az arcát nem tudtam kivenni az emós frizura mögül. Tekintetem sokáig elidőzött rajta, mert olyan érdekesen bólogatott, mint a hintaló a nem létező zene ritmusára.

Két perc sem kellett hozzá, hogy annyira elszédüljek, csak pusztán a nézésétől, hogy rám jött a hányinger.

Újra tovább forogtam, keresve valami menekülési útvonalat, de pechemre csak az elfuserált banda maradt, akik között mellesleg megpillantottam a lovagomat. Nagy léptekkel közelítettem felé, de meggondolva magam lelassítottam és megálltam közvetlen mögötte.

Próbáltam minél észrevétlenebb maradni, de sajna kíváncsiságom győzedelmeskedett akaratom felett. Kikukucskáltam kedvesem széles vállai mellet és próbáltam felvenni a kialakult vita fonalát, hátha én is belekeveredhetek egy kis hiszti erejéig.

Nem túl sok mindent értettem, de annyi azért eljutott a tudatomig, hogy valami rózsaszín nyuszi volt a vita tárgya.

- Miattad tűnt el az én nyuszómuszóm – nyafogott az egyik srác.

- Nem, az miattad volt – védekezett a másik.

- Ha te nem szakítod el a gyönyörű rózsaszín ruháját, most nem tartanánk itt.

- Ha te meg nem öntöd le punccsal, akkor nem szakítottam volna el.

Már lassan mind a ketten ordítottak, nyafogtak. Kicsit olyan volt, mintha négy éves ovis kislányokat hallgattam volna. Újra kuncogni kezdtem, de egy hozzám intézett kérdés rögtön belém fojtotta jókedvemet.

- Mondd csak, te nem tudnád megmondani, mi is történt itt valójában? – kérdezte a mellettem álló Adonisz gúnnyal a hangjában.

Teljes bukás apafej. Első szabály, ha tetszik egy lány, azt ne szégyenítsd meg. Lesújtó pillantást vetettem VOLT táncpartneremre, majd az összegyűlt tömeg felé fordultam.

- Én nem láttam semmit – tartottam magam elé kezeimet egyfajta védekezés céljából a felbőszült tömeg ellen.

- Szerinted? – nézett össze a két srác, de a következő pillanatban már azt vettem észre, hogy az összes ember felém araszol.

- Jól van, jól van – lépett közbe az utolsó pillanatban az igazgatónő, mielőtt mindenki rám vetette volna magát. – Hagyjátok abba, a ti kis nyuszitok a mosdóban van, éppen most próbálják az ápolók rendbe tenni, azután visszakapjátok.

Az igazgató nevető görcscsel küszködve ment vissza az üveg mögé, hogy ott az ápolókkal, jól kiröhöghessenek, amiért kis híján meglincseltek a csőcselék, mert nem láttam mi lett az ő kis nyuszijukkal. Tiszta szívás.

Körbepillantottam, keresve az én idióta hódolómat, de amikor megpillantottam egy pillanatra még az ütő is megállt bennem. A srác éppen egy másik csaj agyát fűzte.

Dühödten fújtatva indultam meg feléjük átszelve a termet, de valamilyen oknál fogva megtorpantam a kellős közepén. Becsuktam a szemem, majd teljes léleknyugalommal, átszelve a csöndet, énekelni kezdtem. Először csak lassan, de aztán a ritmust felgyorsítottam és tombolva táncoltam önfeledtem.

Rosszkaró a fickó teste

görcsös ág a karja

vereskendő csupasz-kopár

testét betakarja

Nyűtt harisnya stoppolt foltos

feje kerek arca

a kobakján zsíros ócska

csálé bojtos sapka

Mégis mindig vidám kedvű

ha sétálni tudna

elballagna néha napján

a szomszédos útra

Szóba állna beszélgetne

kocsissal vándorral

elvárná, hogy néha napján

megkínálják borral

Így is jó lám nincsen veréb,

aki erre járna

a szélben körbe táncol

riadt csóka kánya

A dalt a vége felé már mindenki énekelte, és velem együtt önfeledten táncolt a nép.

Körbeforogtam, és a körülöttem lévőket kezdtem el figyelni. Egy srácot láttam meg az asztaloknál, akit az egykori úgynevezett barátai vettek körbe és kinevették. Észrevettem, ahogy a fiú zavartan kutat a zsebében, majd tárcáját előhalászva egy névjegykártya után nyúl, de a mozdulat túl hevesre sikeredett, ezért a puncsos tál kellős közepébe egy óvszer hullt.

A fiú zavartan kapott utána, de már késő volt. Régi barátai röhögtek, és gondolatban azt mondogatták.

- Atyám, ez mekkora balfék még mindig.

Hát, így telt el életem első, IQ csökkentő, és agyrágó osztálytalálkozója a munkahelyemen...