Szerző #9

Fagy

Fagyosan nézett rám. Azt hiszem ezt nem kellett volna. Tudtam hogy ezután mi következik.

- Akkor hát... büntess meg.

Edward értetlenül nézett.

- Büntess meg! Megérdemlem! Hiszen rosszat tettem.

Értetlenségébe most már csodálkozás is vegyült. Nekem pedig kezdtek felszakadozni az emlékeim.

Hideg tél volt akkor Brooklynban. A leghidegebb, amire emlékszem.

A hó az utcán nagy pelyhekben hullott, én pedig ablakom rejtekéből figyeltem, ahogyan az emberek hazafelé szaladnak a hóesés elől. Órákig tudtam volna nézni ezt a képet. A szemben lévő zöldséges ijedten rakta be az árait hirdető tábláit, hiszen hamar érte a havazás.

Hirtelen nagy szél kerekedett, és vadul csapkodni kezdte a szomszéd kocsma lámpását. De amilyen hamar jött, olyan hamar el is ment.

- Ideje aludni kicsim – nyitott be anyu a szobámba.

Én engedelmesen áthúztam a pizsamámat, és befeküdtem az ágyba.

- Jó éjt kicsim! – nyomott cuppanós puszit a homlokomra. – Álmodj szépeket!

- Te is anyukám! – válaszoltam neki. Nagyon szerettem a szüleimet, a családomat. Hideg télben is melegség voltak számomra.

Amikor Anyu becsukta maga mögött az ajtót, odalopóztam az ablakhoz, és tovább bámultam kifelé rajta. Az utca még mindig csendes, a zöldséges már bezárt, hiszen ki akarna ilyen későn zöldséget venni? A kocsma előtt még égett a lámpás.

Már vagy órák óta bámulhattam ezt a szép képet, habár már egyre kevesebb ember mászkált az utcákon. A hó mégis nyugodt, szép képet mutatott. Szinte már álmosító volt.

Aztán a szél hirtelen felerősödött. Csapkodta a lámpást, a kocsma lámpását, amely vészesen pislákolni kezdett, de nem aludt ki. A havat össze-vissza fújkodta, mígnem már alig lehetett látni valamit.

Megborzongtam. Ennek ellenére továbbra is az ablakban maradtam, hiszen még így is gyönyörű volt.

Most már tényleg alig lehetett látni embereket az utcán. El-elvétve azért még mindig szaladtak.

Aztán hirtelen, pontosan az ablakom alatt egy férfi rohant el. Ránézett az üvegen nyugvó arcomra.

Mindeközben én is ránéztem. A látványtól megijedtem. Arca hófehér, akár a hó, vagy inkább, mint a jég, a szemei izzottak, mint a tűz, de színük még annál is vörösebb volt.

Rajtam látszhatott a rémület, mert a következő pillanatban már ott sem volt.

Be kellett volna mennem a szobám rejtekébe. És bebújni a paplanom alá. Ebben teljesen biztos vagyok.

De az arc hirtelen újra megjelent az ablakomban. Olyan hirtelenséggel, hogy leestem a párkányról ijedtemben. Ő pedig bekopogott.

- Kislány, engedj be! – suttogta. – Nem foglak bántani, de úgy fázom!

Nem voltam már olyan kicsi hogy beengedtem volna. Tizenkét éves voltam.

Vörös szemei kérlelni kezdtek. Én elnéztem belőlük. Ő erre betörte az ablakot, és én pedig hirtelen késztetést éreztem arra, hogy kiugorjak rajta, és vele menjek. Valahol egy hang mélyen megszólalt bennem:

- Ne! Lisbeth, ne menj vele! – De a hangot elnyomta a késztetés, ami nem engedett visszafordulni, és hazarohanni.

A férfinek hatalma volt minden élőlény akarata felett. Most már tudom.

Mentem utána, mint egy kiskutya. Hiába fáztam a pizsamámban. Hiába pirosodott ki a lábam. Hiába fájt minden egyes porcikám mire beültünk egy kocsiba. Itt már nem fáztam annyira.

Beindította a motort, de fűtést nem kapcsolta be. Elhajtottunk a környékünkről, ki a városon, egy olyan helyre, ahol még sohasem jártam. Féltem.

Aztán egy elhagyatott házhoz értünk. Minden porcikám tiltakozott ellene hogy oda bemenjek, én mégis mentem. Kísérteties volt minden. Elviselhetetlen, addig nem érzett félelmem nőttön nőtt. Hiszen hallottam én már hasonlóan járt kisgyerekről, lányokról, akiket elraboltak.

Aztán bent elmagyarázta a szabályokat.

- Nem mész ki a házból, nem hangoskodsz, és mindig szót fogadsz! Ó, de hát miket is beszélek, már hogy ne fogadnál szót, ha egyszer én tartalak az uralmam alatt! Hahahaha! De amíg nem vagyok itthon, meg ne próbálj kimenni a házból, vagy túl nagy lármát csapni! Mert velem gyűlik meg a bajod! - És hogy szavait nyomatékosítsa, félbetörte az asztalt.

Én elkezdtem sírni. Mit sírni, bömbölni!

És ő erre még jobban röhögött. Nem hogy akár egy gondolatával abbahagyatta volna velem. Élvezte mások fájdalmát.

Ottlétem alatt gyakorta megvert. És élvezte. Arra voltam neki jó, hogy ne kelljen annyit ”fáradoznia”, és hogy valakin kiélje szadista hajlamait, és birtoklási vágyát. Nem tudta, hogy mit csinál. Akkor sem tudta, amikor pont engem vitt el. Tébolydába kellett volna kerülnie.

Enni csak annyit adott, hogy erőm legyen őt kiszolgálni. Kitakarítottam a házát, megmasszíroztam a lábait, hasonlók. A nap minden percére talált nekem elfoglaltságot. Alvás időm körülbelül éjféltől reggel hétig korlátozódott.

Mindig megtettem, amit akart. Többé nem voltam ura magamnak. Ő volt a parancsolóm.

Mindenért ugráltatott. Kényelmes lény volt.

A legkisebb ok is elég volt hozzá hogy megverjem. Sőt, sokszor ok sem kellett hozzá. És közben élvezte. Imádott nézni, ahogy az ütéseitől előbb a könnyeim, majd a vérem csordul ki. Ilyenkor mindig abbahagyta, mint később megtudtam azért, mert vámpír volt.

Én mégis hálás voltam neki, hiszen tudtam, akármikor megölhetett volna. De nem tette.

A verések fájtak, és a terület, amin mozoghattam nagyon kicsi volt. Sokszor már azt kívántam, bárcsak megölne. Bárcsak...

Eleinte az őrület kerülgetett, ugráltam föl le, szaladgáltam a házban, aztán hozzászoktam.

Egy nap újra megvert. Véresre pofozta a hátamat, a fejemet, de nekem már kevésbé számított, vagy fájt mint annakelőtte. Lassan kezdtem hozzászokni.

Aztán már csak annyira emlékszem, hogy lihegve a nyakamhoz hajol, és beleharap.

Amit a következő három napban átéltem, ahhoz képest az addigi bánásmódom semmi sem volt. Mintha tűzzel égetnének. Kívülről-belülről-mindenhonnan.

De aztán három nap múlva elmúlt, és rettentően égette a torkomat valami:a szomjúság.

Fogvatartóm a fejét fogta mindarra, ami történt. Én pedig akkor még nem értettem semmit.

Valamennyit elmagyarázott belőle, és én ezek után már nem is csodálkoztam rajta. Eddig is elég furcsa dolog történt velem. Aminek nem szabadott volna megtörténnie.

Azontúl ő hozott nekem táplálékot, hiszen szüksége volt rám hogy a rabszolgája legyek. Persze nem túl sokat, nehogy jobb erőre kapjak nála. Aztán egy nap vendégek jöttek hozzá. Ilyen még azelőtt sosem volt, de ezek vándornak vallották magukat, és valamiért a szemük színe nem is vörös volt, hanem arany, pedig közölünk valók voltak. Ők meséltek nekünk a saját életmódjukról, hogy kizárólag állatvéren élnek, és a többiekről, akik ugyanúgy csinálják, ahogy ők. Meséltek Cullenékről is, és én akkor rájöttem: én is a családjukhoz akarok tartozni.

Tudtam, hogy a sorsom nagyon rosszra fordult, hiszen hallottam már hasonló esetekről. Meg kellett próbálnom kiszabadulni börtönömből. Ha nem sikerül, és elkap, örökre végem. De az idők végezetéig nem élhettem így, mint rab, csak azért, mert valaha rosszkor ültem kinn az ablakban.

Aztán egy nap, amikor a fogvatatóm elment vadászni, elhatároztam, nekivágok Forksnak. De vajon merre lehet? Hol keressem? Az teljesen mindegy. Csak el innen, el, el, el. Az akarata kilométerekről már nem hatott. Valahogyan elvergődtem Forksba, kérdezősködések, egy lopott térkép, s a városokat mutató táblák segítségével. Itt biztonságra leltem.

- Itt nem fog senki megbüntetni! – mondta Edward, majd megsimogatta az arcomat.

Biztosan hallotta a gondolataimat.

Ha lettek volna könnyeim, biztosan keserves sírásra fakadtam volna.

De tudtam, hogy igazat beszél. Ők legyőzik a fogva tartómat ha arra kerül sor. Márpedig sor kerül rá, Alice látta. De ők megvédenek. Emmett, Carlisle, Esme, Rosalie, Bella, Alice, Jasper, Edward és a kicsi Nessi is. Ők mind a barátaim.

A gyűlölet ezer szikrája szurdosta szívemet, és tudtam, hogy keres. De még van esély rá, hogy legyőzzük. Nem szabadna félnem. Úgy is legyőzzük... Ugye?



Tehát, aki erre a műre szavazna, az a hozzászólásoknál teheti meg! Csak a hozzászólás számít szavazatnak, ha csak rámész, hogy tetszett, az még nem! Puszi