Várva várt szó...
Ahogy egyszer a jövendőbelim anyja mondta:
- Az ember jó esetben csak egyszer esküszik meg, így ilyenkor illik tisztességes ruhában az oltár elé állni... – Nos, a sötét öltönyömet nézve, ami épp úgy állt rajtam, ahogy kell... tökéletesen alkalmasnak éreztem magam arra, hogy alig egy óra múlva elvegyem azt a nőt, akit a világon a legjobban szeretek. Csak a puszta gondolat, hogy nemsokára a feleségem lesz, hogy hozzám fog tartozni örökre... kellemes izgalommal töltött el, épp úgy, mint mikor megismertem őt...
Mintha csak tegnap történt volna, hogy a nagy sikoltozó tömegben megpillantottam őt... aki idegesen és aggódva közelített a karomban lévő szőke kisfiúhoz, hogy megdorgálja, amiért szó nélkül elcsatangolt. Emlékszem, mekkorát lódult a szívem, mikor törékeny kezét belehelyezte az enyémbe, majd félszegen rám emelte gesztenyebarna tekintetét, ami úgy csillogott, mint senki másé... akár a drágakő... tisztán, fényesen. Abban a pillanatban tudtam, hogy megtaláltam... megtaláltam azt a személyt, akire mindig is vágytam. Azt a nőt, aki társam lesz egy életen át... aki úgy szeret, ahogy eddig senki sem... minden hibámmal és erényemmel együtt. Aki elviseli a rigolyáimat, a szüntelen féltékenykedéseimet, aki megbocsátja minden egyes rossz cselekedetemet. Igen ő ilyen... Együttlétünk óta igen sokszor hibáztam. Rengetegszer kerültem olyan helyzetbe, mikor attól kellett rettegnem, hogy na, most lesz belőlem elege... vagy, hogy most hagy el örökre... és minden egyes alkalommal, mikor ő megbocsátott, hitetlenkedve kérdeztem magamtól, hogy hogy képes még mindig szeretni? A választ ő magától kaptam meg egy érdekes kis történet által...
- Egyszer azt hallottam valakitől, hogy a lelkek mindig párosával érkeznek a földre, de útközben szétválnak... ezért van az, hogy egész életünkben keressük az igazit, míg rá nem találunk, és akkor a lelkünk újra eggyé válik...
És mennyire igaza volt... mert én is épp ezt éreztem az első perctől fogva. Hogy ő a lelkem másik fele, hogy ő az a nő, aki nekem van teremtve. Hogy ő vele alkotok egy egészet. Ami bennem nincs meg, azt benne megtalálom. Legyen az bátorság, amivel szembenéz az élettel... nem hátrál meg a nehézségek elől, mert mer küzdeni. Ahogy mondani szoktam neki, ő egy erős kislány... ezért is szerettem belé. Ilyenkor mindig rosszallóan vonja fel a szemöldökét, hogy megdorgáljon, amiért szerinte túl elfogult vagyok. De, ha azt nézzük, ő is épp ugyanolyan, mint én... hisz sokszor én sem értem, mi az, ami miatt kitart még mellettem. Főleg, hogy sokszor elég elviselhetetlen egy alak tudok lenni. Erre pedig mit válaszolt?
- Pont ezért. Imádom a kihívásokat... és te elég keménydió vagy néha...
- Keménydió... – forgattam a szemem. – És még ő mondja rám, hogy elfogult vagyok. – Mikor ő az, aki mindent elnéz nekem, hogy szinte már lelkiismeret-furdalásom van emiatt, hogy nem érdemlem meg a szerelmét. Mert ő túl jó hozzám... túl megbocsátó, épp, mikor az én hibámból elvesztettük a babánkat... ha nem is közvetlen, de én idéztem elő, azzal, amit mondtam neki...
- Képtelen vagyok megbízni benned, hát nem érted? Mire számíthatok ezek után tőled, mondd? Holnap talán azt fogod bevallani nekem, hogy ez a gyerek nem is tőlem van...
Amíg élek ez az elszólásom fog kínozni... hogy hogy voltam képes kiejteni ezt a számon, mikor jól tudtam, hogy az a baba nem lehetett másé, csakis az enyém. Hisz ő képtelen lenne megcsalni, mert tiszta szívből szeret engem, akárcsak én őt. Persze hibáztathatok sok mindenkit... például őt, hogy elhallgatott előlem egy olyan fontos dolgot, amit nem szabadott volna... vagy azt a személyt, akinek a nevét – attól a naptól mióta tudom, hogy mégsem halt meg... – gyűlölködve ejtek ki, mert ha ő nem állít be a házunkba azon a bizonyos napon, és nem bántalmazza őt... akkor talán a babánk még mindig élne. Nagyon sok talán van, amire rá lehetne fogni – hogy amiatt történt, ami... –, csakhogy a lelkiismeretemet csillapítsam, de nem teszem, mert úgy gondolom, hogy egy felelősségteljes apa sosem tagadná meg a gyermekét. Akármilyen oka is legyen rá. Akármennyire is legyen megbántott az illető... ilyet sosem tehet. Én pedig pont, hogy ezt tettem. És ennek a következményeit egész életemben viselni fogom... Főleg, ha ő valóban úgy dönt, hogy nem akar nekem szülni gyereket...
- Jól hallottam, hogy elvesztetted a babát? – támadta le David a kérdésével, amire hirtelen nem tudott válaszolni, csak szótlanul állt, és a semmibe bámult.
- Igen – suttogta leroskadva az ágy szélére, miközben könnyes szemmel nézett a férfira.
- Sajnálom.
- Én is, hidd el... főleg, mert ez volt az egyedüli dolog, ami még hozzá kötött... – csuklott el a hangja.
- Ne mondj ilyeneket. Lesz majd másik babátok.
- Nem... nem lesz – rázta a fejét határozottan. – Amint jobban leszek, elköltözök, és soha többé nem jövök vissza...
Akkor meg tudtam győzni, hogy ne hagyjon el, de a fájdalmat, amit a babánk elvesztése miatt érzett, nem tudtam teljesen eltűntetni a szívéből... és talán soha nem is fogom. Pedig bármit megadnék azért, hogy így legyen. Sosem mondtam neki, de éjjelente elég sokszor hánykolódott mellettem, miközben egyre csak azt motyogta, hogy az ő szép kék szemű angyalkája már nincs többé. A szívem minden egyes alkalommal összeszorult, szinte teljesen elzsibbadt, de úgy éreztem, ezt megérdemlem. Ezzel a fájdalommal, úgy ahogy, de törlesztek.
Sóhajtva léptem az ablakhoz, hogy kinézzek rajta... most nem akartam ezzel emészteni magam. Ma nem. Hisz ma van az esküvőm napja. Ezen a napon boldognak kéne lennem, kellemes dolgokra kellene visszaemlékeznem, nem olyanokra, amik elszomorítanak... például arra az estére, mikor megkértem a kezét...
- Szeretnék neked adni valamit. Hunyd le a szemed, kérlek – simogattam meg kíváncsiságtól kipirult arcát.
- Miért?
- Csak tedd, amit mondok – kérleltem egy elégedett mosollyal az arcomon, hogy még levegőt is elfelejtett venni az izgalomtól, miközben csukott szemmel várakozott...
- Most már kinyithatod – mondtam egy fél pillanat múlva.
- Mi ez? – mutatott csodálkozva a kezemben lévő apró díszdobozkára. – Ugye nem az, amire gondolok?
- Csak bontsd ki.
- Jól van – egyezett bele egy röpke sóhaj után, majd elvette tőlem a dobozt, hogy felpattintsa a tetejét... – Ez... ez egy...
- Igen, egy gyűrű – emeltem ki a tartóból az apró kis ékszert, majd megköszörültem a torkomat, hogy feltegyem a legfontosabb kérdést, amit a férfi egy nőtől kérdezhet. – Kicsim, hozzám jössz feleségül?
- Jól átgondoltad? Valóban ezt akarod? – kérdezte, miközben félénken lesett rám.
- Igen – bólintottam határozottan, hisz számomra ez nem volt kérdéses, hogy ő az a nő, akivel el tudom képzelni a jövőmet...
- Akkor a válaszom... – Vett egy nagy levegőt a folytatáshoz. – Igen. Leszek a feleséged...
Jóleső sóhajjal húztam el a függönyt, ahonnan kényelmesen rá lehetett látni a hátsó udvarra, ahol már javában készülődtek az esküvőszervezők ide-oda futkosva parancsokat osztogattak az alkalmazottaknak – akik csak bólogatottak, mint a hintalovak –, hogy időben a helyére kerüljön minden. Az egyik férfit szinte már megsajnáltam, aki fáradtan törölgette arcáról a verítéket, majd kihasználva főnöke távollétét – aki egy pillanatra eltűnt a balfenéken – roskadva ült le az egyik székre, hogy egy kis időre megpihenjen. Tudtam, milyen kimerítő az, ha az embert megállás nélkül sürgetik, mert időre kell elkészülnie valamivel. Nekem is volt már ebben részem, nem is kevésszer, hisz minden forgatáson ez van...
- Nem... ezen sem akarok ma agyalni – hátráltam el az ablaktól, majd visszaléptem a tükör elé, amit anyu állított fel a sarokba, direkt erre az alkalomra...
- Muszáj ezt anyu? Tükör nélkül is meg tudom kötni a nyakkendőmet, de ha mégsem, akkor szólok apunak vagy Tomnak. Ők biztos szívesen segítenek.
- Fiam! Legalább ezen a napon ne ellenkezz.
- Én nem ellenkezem. Csak nem értem, miért kellett ennyi haszontalan kacatot a szobámba hordani. Miért nem lehetett ott hagyni ezeket – intettem egy fekete babzsák fotelre, amin egy elnyűtt rózsaszín nyuszi ücsörgött rózsafüzérrel a nyakában – ahol eddig voltak... Victoria vagy Lizzy szobájában.
- Mert azok most vendégszobának vannak kialakítva... – felelte anyu, mielőtt ki nem sétált a szobából, kezében egy szatyrot szorongatva.
- Az meg mire kell neked? – kérdeztem csodálkozva.
- Összeszedni a homokot, amit a kutyátok behordott az udvarról...
- Hát igen, ez van, ha a szertartás a szülői házban van megtartva. – Hiába mondtuk, hogy a saját házunkban szeretnénk egybekelni... mindkettőnk szülei erősködtek, hogy jobb lesz itt, mert nagyobb az udvar és a... – Kicsim, te meg mit keresel itt? – néztem felé csodálkozva, aki a hátam mögött ácsorgott a derekamat átkarolva.
- Szerinted? – kérdezte, miközben sóhajtva dörgölőzött a hátamnak, egy apró puszit nyomva a nyakszirtemre. – Csak látni akartalak, ennyi az egész... – mosolygott rám jókedvűen.
- Még elég sokat láthatsz... hogy a végén talán rám is unsz majd – kacsintottam felé.
- Rád? Soha. És tudod miért? Mert szeretlek... nagyon – lépett elém, majd lábujjhegyre állt, és egy apró puszit biggyesztett a szám szegletébe.
- Én is nagyon szeretlek, kicsim. Te vagy az életem... a mindenem. Ezt sose felejtsd el – karoltam át a csípőjét, majd gyengéden közelebb húztam magamhoz, hogy megcsókoljam.
- Nem fogom... – lehelte a résnyire nyílt számba, mielőtt ismét rátapadt volna az övével. Szerelmesen... vágytól fűtve, épp úgy, mint én. – Várj egy kicsit – szabadította ki magát a karjaim közül, miközben épp úgy kapkodott levegő után, akárcsak én. – Ezt nem kéne most. Az este úgyis a miénk... és akkor minden úgy lesz, ahogy egykor elgondoltad. Emlékszel?
- Te egy istennő vagy, tudod? Egész nap tudnék veled szeretkezni, megállás nélkül – öleltem át a derekát, ismét magamhoz vonva.
- Az kicsit fárasztó lehet, nem gondolod?
- Veled? Nem hiszem. És, hogy ezt bebizonyítsam... – mondtam titokzatosan.
- Hm. Látom kitaláltál valamit – fürkészte az arcomat kíváncsian.
- Bizony. Mit szólnál ahhoz, ha a nászéjszakánkon ki is próbálnánk... Na, mit szólsz hozzá? Huszonnégy órán át tartó, szenvedéllyel teli, vad szeretkezés... Ah. Már alig várom...
- Csak te lehetsz ilyen, aki mindig ezen töri a buksiját – túrt bele a hajamba, amire csak egy morgással feleltem, hogy most nem kéne tönkre tennie a majd egy órán át készülő „frizurámat”, hogy legalább ezen a napon úgy nézzen ki, mint a normális emberek, és nem kócosan, ahogy mindig is szoktam.
- Engem nem zavar, ha kusza... én pont így szeretem. És ezzel szerintem mások is így vannak. Hm. Erről jut eszembe, szerinted mit fognak szólni a rajongóid, ha kiderül, hogy már nem vagy szabad préda?
- Teszek rá, hogy mit szólnak ők vagy bárki más... Ez a nap a miénk. Mással nem akarok foglalkozni – húztam közelebb magamhoz, hogy ismét megcsókoljam.
A meghitt együttlétünket Tom zavarta meg, aki azért jött, hogy megnézze készen, vagyok-e már.
- Ti meg mit csináltok itt? – kérdezte meglepetten. – Ha anyukád meglát... főleg, hogy még fel sem vagy öltözve – nézett rosszallóan a jövendőbelimre, aki egy vállrándítás és egy röpke csók után – amit az arcomra nyomott – kilibbent a szobából, hogy nekiálljon készülődni. – Na, és te?
- Én kész vagyok. Már csak a nyakkendőm van hátra, és utána mehetünk... – néztem körbe a szobában, hátha megtalálom az imént említett ruhadarabot. – Nem tudod, hova tettem? – léptem a fotelhez, hogy megkeressem a nagy halom ruha között, ami hanyagul rá volt hajítva.
- Én nem láttam... – emelte fel a kezét bocsánatkérően, majd ő is mellém állt, hogy segítsen keresgélni, amit csak jó tíz perc után találtunk meg, hogy aztán sebtében felvegyem, és végre elinduljak...
Amint kiléptem a szobám ajtaján, gyomrom azonnal összerándult az izgalomtól. Ahogy egyre jobban és jobban közeledtem – a direkt erre a napra felállított – oltár felé, annál jobban elfogott a félelem és a bizonytalanság, hogy képes leszek-e boldoggá tenni a szerelmem, úgy, ahogy ő megérdemli. Hogy jó férj és apa válik-e belőlem, amilyen mindig is akartam lenni...
- Szerinted milyen apa lesz belőlem? – néztem rá kételkedve, hogy alkalmas leszek-e erre a feladatra.
- Ne izgulj, kiváló apa leszel – nevettet fel halkan, hogy oldja a zavarom. – Velem is épp ez volt, mikor a fiammal voltam várandós. Én sem tudtam, hogy milyen anya leszek, annak ellenére, hogy a terveim már megvoltak, hogyan akarom őt felnevelni.
- Elképzeléseim nekem is vannak, de nem tudom, hogy képes leszek-e megvalósítani ezeket az adott pillanatban.
- Majd segítek neked...
Ezernyi megválaszolatlan kérdés cikázott a fejemben, miközben türelmetlenül toporogtam arra várva, hogy végre meglássam őt... aki épp akkor lépett ki az épület hátsó ajtaján, hogy apja karjába kapaszkodva lépkedjen felém. Abban a pillanatban megszűnt körülöttem a világ... szinte teljesen megnyugodtam. Minden eddigi félelmem elszállt, mert tudtam, hogy ő valóban mellettem lesz, és támogat majd, ha arra lesz szükségem... Körülöttünk minden hang elcsendesült, mintha csak ő lett volna és én... csak mi ketten, amiről mindig is álmodtam. Csak ez most szerencsére nem ábránd volt, hanem a színtiszta valóság. Ahol ő hosszú hófehér ruhában, boldogságtól kipirult arccal közelít felém, hogy pár másodperc múlva megfogja a kezem, ami – akárcsak az enyém – azonnal megremegett... Nem figyeltem, mit mond a pap, csakis őt lestem, aki szintén engem nézett, egy röpke percre sem eresztve a tekintetem, miközben mindketten izgatottan válaszoltunk a feltett kérdésekre, hogy aztán a végén kiejtsük azt a várva várt szót, hogy akarom...
- Mostantól férj és feleség vagytok. Megcsókolhatod a menyasszonyt – intézte felém a kérését a pap, amire egy apró bólintással feleltem, hogy azután szerelmem felé forduljak, és megcsókoljam őt.
- Szeretlek – hajoltam a füléhez, hogy belesúgjak.
- Én is szeretlek téged. Örökké...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése