Effynek :)

Nos, igen... Oltárira lemaradva, mint a borravaló, de végre itt van ez is.
Effy, még egyszer gratulálok az első helyezésedhez :)
Remélem tetszeni fog, amit alkottam :)
Puszi <3

Lisbeth

By Melody

- Istenem, hol lehet? – Egyre kétségbeesettebbé váltam. – De, hát ide tettem legutóbb! – kiáltottam fel. – Tudom, hogy tegnap este még itt volt! Láttam...

- Hát, én meg nem láttam... – Meg megpróbált felvidítani, de most valahogy nem voltam erre vevő. – Jaj, Jane, nyugi... ne aggódj, meglesz – csitított barátnőm. – Biztos vagy benne, hogy ide tetted?

- Figyelj, Meg... Lehet, hogy átlagon felüli a feledékenységem, de... Szerinted?! Azt a dobozt miért tettem volna el innen, mikor pontosan megvan a helye? Ráadásul ki a fene jött volna be a szobámba? – Oltári ideges voltam, és még Megan is hülyének néz. Jól van, oké. Megpróbáltam lenyugodni, ezért nagy levegőt vettem, majd lassan fújtam ki. A pszichológusom is ezt javasolta, amikor nagyon felhúztam magam, vagy kikészültem. Még megismételtem vagy háromszor a mutatványt, mire úgy-ahogy sikerült józanul végiggondolnom a tegnap estémet. – Szóval...

Meg halálnyugodtan megvárta, míg elvégzem a szükséges gyakorlatokat – nem volt egyedi eset –, majd érdeklődve tekintett rám.

- Szóval?

- Szóval... – ismételtem Meg után. – Tegnap hazajöttem. Beléptem a lakásba. – Megan minden mondatomnál úgy bólogatott, mint a hintaló, és velem együtt járta végig újra a helyszínt. Tisztára a CSI-ban éreztem magam, azzal a különbséggel, hogy itt nem volt semmiféle hulla. Legalábbis remélem... Báár, amekkora kupi volt nálam, akár még egy halott orosz katonát is találhattam volna, ha nagyon odafigyelek.

Gondolkozás közben megtorpanhattam, mert Meg megköszörülte a torkát, és óvatosan meglökte a vállam. Megráztam a fejem, majd ránéztem.

- És utána? – pillantott rám vissza kérdőn.

- Ja, igen – indultam tovább. – Levettem a cipőmet és a kabátomat, majd bementem a fürdőbe kezet mosni.

- Igen, egyelőre semmi szokatlan nincs ebben...

- Aztán bementem a konyhába, kipakoltam a bevásárló szatyrokat, csináltam magamnak egy teát, majd bementem a szobámba, és leültem a babzsák fotelomba olvasni.

- És ott nem láttál semmi szokatlant?

- Nemm... – Elbizonytalanodtam. Emlékezetembe ötlött valami. – A függöny! – kiáltottam hirtelen. – Be volt húzva a sötétítő, pedig én sosem húzom be, hiszen van redőnyöm. – Mindketten a kérdéses anyag felé fordultunk, amely most valóban két oldalt lógott, szépen összekötve. Úgy, ahogy előző este is kellett volna. Odasiettem az ablakhoz, majd kicsit megemeltem a drapériát, hogy biztosra vegyem, azt látom-e, amit, de szinte bizonyos voltam benne, hogy jól látok mindent.

A homokos-sáros lábnyompár szinte világított a drapp színű szőnyegemen. Basszus, ezt az életben nem szedem ki belőle. Kinyírom, bárki is volt!

- Te jó ég – suttogta Meg. – Most ez komolyan azt jelenti, hogy...

- Hogy betörtek ide.

- És itt voltál vele egy szobában! – Kissé mintha hisztérikusan fogta volna fel a dolgok lényegét, és egy pillanatra megdöbbentem. Mármint azon, hogy ő kap szívinfarktust, én pedig hót higgadtan kezelem a szitut, mikor tőlem állt alig egy méterre az a valaki, aki valószínűleg megfújta. A kis szemét, tuti kicsinálom, ha rájövök, hogy ki az!

Az agyam teljesen elzsibbadt, muszáj volt ledőlnöm. Megant hazaküldtem, majd utána bezártam az összes zárat az ajtón. Nem akartam éjszaka egy esetleges újabb látogatót. Nem mondom, most, hogy kicsit jobban elgondolkodtam a dolgon, eléggé elhűltem a tényen, hogy valaki ott állt mögöttem, akár meg is ölhettek volna. Hisz, amit elvitt, nem csekély érték.

Neki csak pénz, de nekem egy élet munkája volt felkutatni. És most az a valaki elvitte, és eltűnt a balfenéken. Rohadjon meg ott ahol van!

Másnap elég nyomottan keltem. Egész éjjel rémálmok gyötörtek arról, hogy az a valaki visszajött, és nem elégedett meg annyival, hogy a függöny mögött ácsorogjon, míg én méltóztatok elaludni, hanem... Á, inkább nem is akarok erre gondolni.

Kár, hogy azt nem álmodja meg ilyenkor az ember, hogy mégis ki a fene volt az a rohadék... Na, nem baj, kiderítem, ha addig élek is.

Ha már képes voltam éveket és szinte minden pénzemet feláldozni arra, hogy megtaláljam, akkor vissza is fogom szerezni, bármibe is kerüljön.

Hogy miért nem őriztem széfben, ha egyszer ennyire értékes és ennyi munkám volt benne? Hát, ez jó kérdés... Valahogy sosem bíztam az ilyen értékmegőrzőkben. Feltűnőbbnek gondoltam, ha külön széfet nyittatok neki, mintha magam őrzöm egy aprócska ládikában a polcomon, közvetlenül a rózsaszín nyuszim mellett. Hát kinek jutna eszébe ellopni egy ládikát egy plüssnyúl mellől? Nos, úgy tűnik, valakinek mégis eszébe jutott, és meg is tette. A szemét...

Másnap első dolgom volt, hogy elmentem a rendőrségre, feljelentést tenni. Hisz, ki más segíthetne nekem egy lopás ügyében, mint a rendőrség, nem igaz? Hát, igen, naivan én is azt hittem...

Nos, mivel a tárgyi értéke nem haladott meg egy bizonyos összeghatárt, nem állt módjukban nyomozást indítani az ügyben, sőt, a kedves hölgy, akivel beszéltem, inkább elküldött... na, azért nem melegebb éghajlatra, de finoman ajánlotta, hogy inkább keressek fel egy magánnyomozót. Ezek után megköszöntem szíves segítségüket, majd magam után bevágva az ajtót, inkább elhúztam a csíkot. Milyen világ az olyan, ahol az ember már a rendfenntartó szervektől sem várhatja el a rendfenntartást?

No, de hát, ha azt mondták nekem, hogy keressek fel egy magánnyomozót... Én így is tettem. Így vezetett az utam Mr. Lloydhoz. Nos, meg kell hagyni, elég érdekes egy figura volt az öreg, de úgy hallottam, ő az egyik legjobb a szakmájában. Tiszta Columbo volt a vén szivar. Valahol hatvan és a halál között járhatott, de a szimata olyan volt, akár egy harmincasé.

Az öltözködése viszont még a korát is meghazudtolta... mármint úgy értem, hogy szerintem még annál is ósdibb volt. Megfigyeltem, hogy állandóan kinyúlt, skótkockás kardigánokat viselt, kordbársony nadrággal, és valami irtó ocsmány cipővel. Hát, a stylistja elég rég elhunyhatott már, azt meg kell hagyni.

De amíg jól dolgozik, felőlem akár alsógatyában is rohangászhatna. Hol érdekel engem? Csak oldja meg a problémámat, és nem szólok bele semmibe... Bár, megjegyzem magamnak, ha végzünk az ügyemmel, lehet, hogy elirányítom az öreget valami szabóhoz... vagy legalább bedobok a postaládájába egy divatmagazint. Mondjuk egyet az előző évtizedből. Az körülbelül megfelelne annak, ahogy most kinézhetne.

Erre a gondolatra elnevettem magam, de gyorsan rendeztem vonásaimat, és inkább beavattam Mr. Lloydot, hogy ugyan már, miért is fogadnám fel őt.

Amikor meghallotta, hogy mi után is kéne kutatnia, egyből felcsillant szemüveg mögé bújtatott szeme, és gyermeki kíváncsisággal kezdett érdeklődni a részletek iránt.

- És mikor látta utoljára? – kérdezte kissé rekedtesen. Olyan hangja volt, mint aki az egész életét átdohányozta – és nem is kellett csalódnom a szimatomban, mert abban a pillanatban előkapta a pipáját, és nagy bőszen elkezdett pöfékelni.

- Nos, a gyanúim szerint tegnapelőtt éjszaka tulajdonították el a lakásomból, amíg én aludtam – avattam be feltételezéseimbe. – Sáros lábnyomokat találtam a lakásomban, és nagyjából sejtem is, hogyan történhetett a dolog.

- Esetleg kimehetnék most a helyszínre, szemrevételezni a nyomokat, mielőtt végleg kihűlnének? Na, nem mintha olyan nagyon hideg lenne – mondta, majd nevetni kezdett a saját – szerinte oltári jó – viccén. Igen, persze, kac-kac. Marhajó, de inkább induljunk.

- Persze, menjünk – indultam el kifelé az irodájából, kint megvártam, hogy felöltözzön, majd az én kocsimmal mentünk hazáig. Ő először a sajátjával akart furikázni engem, de mikor megláttam, hogy a kocsija is nagyjából abból az időből származhat, mint a ruhái nagy része, úgy döntöttem, inkább a kényelmet és biztonságot választom az udvariasság helyett. Szóval, őt is beparancsoltam magam mellé.

* * *

- Nagyjából egy hónapunkba telt, míg végigjártuk a város antikváriumait, ékszerészeit, sőt, még a kétesebbnél kétesebb személyeknél is próbálkoztunk, de hiába – mondtam. – Ó, a ládika az meglett. Egy héttel később kaptam vissza, ugyanis a fedőlap belsejében fel volt tüntetve a telefonszámom. Egy idős nénike bukkant rá egy bokor alatt nem messze innen, mikor a kutyáját sétáltatta. – A sok kérdő tekintetre megmagyaráztam a dolgokat. – Ó, ne is kérdezzétek, miért volt benne a telefonszámom. Nekem ez mániám volt – és még most is az –, hogy minden lehetséges cuccomon feltüntetem a nevem és a telefonszámom. Na, de ez egy másik történet. Inkább kanyarodjunk vissza az eredeti témánkhoz, rendben? – kérdeztem, mire csak egyetértő bólogatásokat kaptam. – Tehát, mint mondottam, egy hónap múlva, teljesen véletlenül akadtam rá arra az eldugott kis utcára, ahol egy új régiségkereskedő nyitott üzletet. Még szinte üres volt a helyiség, a tulaj épp akkor rakosgatta ki legszebb portékáit a kirakatba – és akkor megláttam. Óvatosan fektette fel a fehér csipkére, és még szinte el sem engedte, én már bent is voltam, és közöltem vele, hogy ne is tegye ki, mert megveszem. És így szereztem vissza... ezt. – Kivettem az ékszert a régi dobozából – ugyanabból, amelyikből ellopták – és felmutattam, mire unokáim arcán fura fintorok jelentek meg.

- Ez csak egy rózsafüzér, nagyi – mondta a legidősebb, a tízéves John, és úgy méregetett, mintha nem lennék normális. Na, jó, lehet, hogy nem is voltam az – soha.

- Ohó, valóban. De milyen rózsafüzér, vagyis pontosabban... Az a lényeg, hogy kié volt, és kinek adta – mondtam nekik titokzatosan. Erre ismét felcsillant a szemük – főleg a kis Lisbeth-nek.

- Miért, nagyi? Kié volt? – kérdezte édesen selypítve. Az ember szinte elolvadt tőle, annyira aranyos volt.

- Tudjátok, ez az olvasó több mint kétszáz éves, és még VII. Piusz pápa viselte, amikor pápává választották. Ez 1800-ban történt. Megválasztása után néhány hónappal ismerte meg – az akkor még csak nyolc éves – Lisbeth Smith-t, aki nem volt más, mint a mi egyik egyenes ági felmenőnk.

- Ugyanaz a neve, mint nekem! – kiáltott fel a kis Lizzy.

- Igen, ugyanaz – bólintottam rá, majd tovább meséltem nekik. – Nos, a kislány korán elárvult, majd nevelőszülőkhöz került, akik magukkal vitték Olaszországba. Találkozásuknak körülményeiről sajnos nem sokat tudni, de annyi bizonyos, hogy Piusz pápa adta ezt Lisbeth-nek.

Az unokáim mind Ó-ztak meg Á-ztak, és egyből sokkal nagyobb elismeréssel nézték a csodálatos ékszert.

- Fiatalabb koromban úgy döntöttem, hogy családfakutatásba kezdek, és így találtam rá Lisbeth-re is, és derítettem fényt erre a rózsafüzérre. És ezért nyomoztam olyan sok éven át.

Az unokáim éveken át újra meg újra hallani akarták a történetet – akárcsak anno a gyermekeim –, és én minden alkalommal ugyanolyan szívesen meséltem el nekik, hogy miként is lett számomra a legértékesebb egy egyszerű, fekete gyöngyökből készült rózsafüzér.