Szerző #7

- Játszunk szóláncot! – visított fel Orsi, miközben a nappali közepén ültek, totál fáradtan, egy átbulizott éjszaka után.

- Hogy? – kérdezett vissza hitetlenkedve Eszti. – Komoly?

- Szoktam én viccelni? – nevetett a szőkeség, majd a fiúkra nézett, akik szemmel láthatólag nem értettek semmit. – Na, a lényeg az, a gyengébbek kedvéért – nevette el magát –, hogy mondunk egy szót, és a következőnek az utolsó betűjével kezdődő szót kell mondani.

- Homok – szólt közbe Eszti, de Kellan letromfolta.

- Az nem jó szó! És különben is, én akarom kezdeni! – magyarázott Kel, majd hevesen bólogatva gondolkodni kezdett. – Szatyor! – vágta rá.

- Rózsafüzér! – kontrázott Rob, és felcsillantak a szemei, hogy végre megmutathatja, mekkora szókinccsel rendelkezik.

- Rajongó! – kiabálta be Eszti, mire a két srác teljesen lefagyott, majd egymásra meresztgetett szemekkel, szinte egyszerre ezt mondták:

- Elég volt, játszunk mást!

- Ez nem ér! – fintorgott Orsi, majd a szobájába szaladt, mert valami halaszthatatlan dolga akadt.

Néhány perc elteltével még mindig nem volt sehol sem, ezért már aggódni kezdtek a többiek érte.

- Hát... – motyogott Kellan. – Orsi úgy tűnik, eltűnt a balfenéken!

- Te akkora állat vagy! – fuldoklott Rob a nevetéstől, majd ő is felállt, magával rántva Esztit is, majd ismertette az ő tervét.

- Nos, skacok... Marhára unatkozom, úgyhogy mit szólnátok hozzá, ha buliznánk egy kicsit?

- Ajaj! – fintorgott Eszti. – Mire készülsz?

- Hamarosan megtudod! – villantott mosolyt a srác, majd úgy folytatta. – Hozd Orsit! – Azzal az ajtóhoz lépett, és eltűnt a szemük elől.

A kis társaság Rob autójában ülve vágott neki Londonnak, habár egyedül Rob tudta, hova is mennek. Kellan csak nézett és vigyorgott, sejtette, hogy itt valami nagy dolog készül. Körülbelül félóra kocsikázás után megérkeztek a London Paradise elnevezésű vidámparkba.

- Ez most komoly? – sipították a lányok egyszerre, amint tudatosult bennük Rob ördögien angyali terve.

- Naná, hogy! – vágta rá Robert, majd lepacsizott Kellel. – Induljunk!

Az embertömeg befelé hömpölygött, és alig akadt köztük egy-két olyan személy, aki ne bámulta volna meg a négyest. Nem hiába, a hír még csak most terjedt el, hogy az „Alkonyat vámpírjainak” új barátnői vannak.

Amint beléptek az ellenőrzőkapun, elszabadult a pokol. A lányok karöltve és visítozva vették birtokba a hatalmas területen elterülő élményparkot, a fiúk pedig jókat mosolyogva rohantak utánuk.

- Hé! – kiáltott fel Orsi. – Ott volt egy életnagyságú Edward-baba, Spongyabob mellett!

- Hogy mi? – értetlenkedett Eszti. – Én nem láttam...

- Pedig ott volt! Menjünk! – mondta szemében csillanó vággyal a szőke lány. – És készítsünk képet vele!

- Oké! – röhögött fel Eszti is, majd barátnője után indult az Edward-baba felé. Ami, utólag kiderült, nem volt egyedül. Szerencsére találtak még Emmettet, Jaspert, Bellát, Rosalie-t és Carlisle-t is.

- Te jóságos isten! – suttogta maga elé Kellan, miközben a lányokat nézte, hogy hogyan fotózkodnak a filmbéli karaktereikkel.

- Ugye? – kérdezett vissza Rob. – Szerintem is eléggé... furcsa.

- Te meg miről beszélsz? – értetlenkedett Kel. – Én csak azon merengtem el, hogy tényleg ennyire jól nézünk ki egymás mellet Orsival? – robbant ki belőle a nevetés, amint befejezte a mondandóját.

- Ez jó volt, tesó! – Rob lepacsizott Kellel, majd Esztihez lépett, átölelte, és megparancsolta Kelnek, hogy készítsen róluk egy képet. Természetesen, az Edward-baba mellett.

Naná, hogy Kellan sem hagyta ki az alkalmat, miután Robról és Esztiről készített néhány fényképet, „Emmett” mellé lépett, majd Orsival pózolni kezdtek.

- Most pedig... – kezdte, miközben beharapta az alsó ajkát. – Állj Rosalie mellé!

- Hogy mi?! – förmedt rá Orsi, de végül is a szőke bábu mellé állt.

- Bámulatos! – harsogta Kellan. – Azt hiszem, baromi szerencsés vagyok! – Mindannyian nevetésben törtek ki, majd karöltve indultak tovább, és intettek búcsút a vámpíroknak.

Megálltak egy olyan hinta előtt, amelyen ilyen babzsák fotelszerű hinták voltak, kék, piros és fekete színben.

- Én oda fel akarok ülni! – kezdte elhaló hangon Orsi, mire Eszti heves bólogatásba kezdett, és már fordultak is a fiúk felé, kiskutyaszemeket meresztgetve, akik simán beadták a derekukat nekik. Kellan az egyik fekete székben foglalt helyet, Orsi pedig bemászott mellé.

- Cica, majd bújj hozzám, ha félsz! – mondta halálos komolysággal a srác.

- Persze! Te, Kellan.... Most, hogy így felhoztad a témát... Olyan szűkösen vagyunk itt... – pislogott rá kedvesen, mire Kel arca érdekes kifejezésbe rándult, és vonakodva ugyan, de átszállt egy másik ülésbe.

- Köszi, Édes! – mondta csöpögősen Orsi, majd egy puszit küldött felé.

- Haver! – kezdte Rob, majd bepattant Kellan mellé. – Én egyedül nem ülök, az ziher!

- Hol hagytad Esztit?

- Azt mondta, hogy ezt csak egyedül lehet igazán élvezni, szóval... Jöttem hozzád!

- Hát... Rendben – motyogta Kellan, majd elterpeszkedett, mire szerencsétlen Robnak alig maradt helye. – Te akartál ideülni!

A fotelek mozogni kezdtek, közben pedig felcsendült a Moonlight Shadow diszkósított változata, mire a kis csapat Robra kezdett mutogatni. Sosem felejtik el, amikor vadítóan énekelte ezt a számot.

Rob teljesen elzsibbadt lábakkal szállt ki barátja mellől, majd rögvest tiltakozásba és ígérgetésekbe kezdett, miszerint „Soha a büdös életbe többet nem ül be Kellan mellé!”

A lányok pedig viháncolva szálltak le a hintáról, és hirtelen nem is értették, mi lehet Rob baja.

- Nocsak, drágám... – bújt hozzá Eszti. – Valami baj van?

- Nincs! – vágta rá Rob, nem akarta a lányok előtt bevallani, hogy mi nyomja a kicsi szívét. – Menjünk tovább!

A kis csapat megállt egy olyan bódé előtt, ahol mindenféle cuki dolgot lehetett beszerezni, pusztán az kellett hozzá, hogy ledobják az üvegekből gondosan felépített kis erődítményt. A lányoknak még a csábos pillantásaikat sem kellett bevetni, a srácok azonnal dobálni kezdtek. A bibi csak az volt, hogy semmit sem sikerült nekik leverni. Haragosan néztek, majd ismét dobni kezdtek. És ez így ment fél órán keresztül, amíg sikerült nekik – együttes erővel ugyan –, de lebontani az üveghalmot.

- Mit szeretnétek, lányok? – kérdezte felvont szemöldökkel Kellan, miközben büszkén kihúzta magát.

- Azt a rózsaszín nyuszit! – mondta kuncogva Orsi. – Mivel maci nincs...

- Macinak itt vagyok én! – nevetett fel Kel, majd magához húzta a szőke szépséget, és egy lágy csókot lehelt ajkaira.

- Eszti? – nézett kérdőn Rob a szólítottra.

- Hát... Azt a kutyust! – Hevesen mutogatni kezdett. – Azt, amelyiket autóba lehet tenni, és bólogat, mint a hintaló! – Rob kedvesen elmosolyodott, majd átvette Eszti ajándékát, összekulcsolta a kezeiket, és lassan, andalogva tovább indultak.

Az őrület tovább folytatódott, nem volt megállás. Kellan hiába nyavalygott, hogy éhes, és Rob, hogy fáj már a lába a sok rohangálástól. A lányokat ez nem érdekelte. Nevetgélve – kezükben az ajándékaikkal – sétálgattak, és jól kibeszéltek mindent. Nem törődtek az őket fürkésző tekintetekkel, sőt, azzal sem, hogy összesúgnak mögöttük. Boldogok voltak, és ki akarták élvezni minden percét.

- Szerinted? – törte meg végül a csendet Eszti, amikor az óriáskerék tetején voltak, és bámulták Londont. A város még mindig tökéletes volt, lebilincselte őket a látványával. Egyszerűen imádták Londont, és sosem, de sosem akarták elhagyni. Úgy vélték, életük legjobb döntése volt, hogy idejöttek.

- Gyönyörű – válaszolta Kellan, majd még szorosabban ölelte magához Orsit. – Szeretlek – suttogta a lány fülébe, hogy csak az hallja.

- Én is téged! – érkezett a válasz, majd egy újabb, szerelmes csókban forrtak össze.

- Eszti! – szólította meg Rob gyengéden kedvesét, majd ő is magához húzta, ahogy Kel tette azt Orsival. – Elhinnéd nekem, ha azt mondanám, hogy melletted vagyok legboldogabb a világon?

- Neked – kezdte Eszti – mindent elhinnék!

Még ma is, amikor látom, hogy igazi mosolyra derül az arca, megmelegszik a szívem, mert tudom, hogy nem olyan, mint más. Azért mosolyog így, mert vele vagyok. Miattam.

Sophie Kinsella