A nyerteseknek ^^

A fene essen Edward Cullenbe!
by Melody

A srác reggel vidáman kelt fel, annak ellenére, hogy előző este sokáig volt fenn, mert a csapattal megünnepelték, hogy őket találták a legjobbaknak. Még az sem tudta letörni a kedvét, hogy ismét csak egy szállodai szoba egyszerű fehér paplanjai közül mászik ki, és nem a saját megszokott, otthoni szférájában ébredezhet. De nem bánta, hiszem végre teljesült az álma: megkapott egy olyan szerepet, amilyenre már régóta vágyott. Talán végre elismerik, hogy ő tényleg jó színész, talán végre sikerült áttörnie a babaarcú jókisfiú image-on, és férfihez méltóbb feladatokra is érdemesnek találják őt.

Felszabadult mosollyal arcán indult a szobából nyíló fürdőszoba felé. Elfeküdt haja a szélrózsa minden irányába meredezett, csak arra nem, amerre ő akarta volna. Fintorogva nézte még egy darabig tükörképét, majd gyorsan lezuhanyozott, megszárította a haját – amin még a víz sem segített, ugyanúgy szanaszét állt –, fogat mosott, majd visszatért a szobájába.

Most először nézett körül, és halványan felrémlett benne egy érzés, miszerint gyűlöli a hotelszobákat, de gyorsan elhessegette. Most örülnie kell!

És indulnia! Te jó ég, annyit szöszmötölt el az ébredezéssel, és a frizuramustrával, hogy lassan késésben lesz. Pedig még kávézni is akart, de mindegy, majd a forgatáson bedob egy feketét.

Gyorsan magára rángatta az elsőnek keze ügyébe akadó pólót, inget és farmert – egyáltalán nem törődve azzal, hogy a színviláguk még jóindulattal sem passzoltak egymáshoz. De hát, egy művészember bármit megtehet, nem igaz? És márpedig ő az is! Egy kifinomult művészlélek.

Na, persze, meg szerény és egoista is vagy, te idióta – húzta el száját az előszobatükör előtt, miközben a kabátját igazgatta el magán, hogy azért legalább ki is nézzen valahogy. Még egyszer beletúrt reménytelen sérójába, majd miután megállapította, hogy a helyzet egyre csak rosszabb lesz, az orrát húzogatva kilépett a folyosóra, bezárta maga után az ajtót, majd a kulcsot elsüllyesztette a farzsebében.

Basszus! A mobilom – csapott a homlokára két lépés után, mert eszébe jutott, hogy nincs nála a telefonja. A menedzsere megölné, ha nem tudná elérni egész nap, az tuti. Gyorsan beviharzott a lakásba, de tanácstalanul ácsorgott a hatalmas ágy mellett, mivel fogalma sem volt, hol is keresse a kis ketyerét.

Mint egy varázsütésre és mentőakcióként elkezdett csipogni-visítani a készülék, méghozzá az ágyból, a párna irányából.

Ó, tényleg – jutott eszébe, hogy valóban odatette, amikor előző éjszaka – mármint aznap hajnalban – beájult az ágyba.

Nagy nehezen előhalászta a sok ágynemű közül a mobilját, és – nahát! – a menedzsere neve villogott a kijelzőn. – Kellett nekem rá gondolnom... – Már előre félt, de azért felvette.

- Tessék? – Majdhogy nem cincogott. – Még jó, hogy férfi vagy, nem igaz? – gúnyolódott saját magával gondolatban.

- HOL A FÉSZKES FENÉBEN VAGY?! – A menedzsere tajtékzott, és úgy ráordított, hogy drága főhősünk majdnem eldobta ijedtében a mobilját is.

- Joe, mindjárt ott leszek, még kábé húsz perc... – kezdett magyarázkodni, de úgy tűnik Joe nem volt olyan megértő.

- Húsz perc?! Tíz percen belül told ide a segged, különben szétrúgom! Már csak rád várunk!

Basszus! Jó kezdés...

- Oké, rohanok! – Majd gyorsan ki is nyomta a telefont, mert nem szeretett volna még jobban halláskárosodni Joe üvöltözésétől. Úgyis kaphat még aznap eleget tőle...

Ismét bezárta az ajtót – ami a nagy kapkodásban nagyjából kétszer olyan sokáig tartott, mint tíz perccel korábban –, majd irtózatos sprinteléssel tette meg a nagyjából negyedórás utat a forgatási helyszínig. Bár nem volt messze, azért lejutni a földszintre, ki a hotelből, majd végig két parkolón és három utcán... hát nem volt piskóta.

Majd’ kiköpte a tüdejét, mire végre megérkezett – hát még a testőrei, akik végig ott loholtak a nyomában, mikor észrevették, hogy eszébe sem jut beszállni a kocsijába, és helyette inkább lerohanja a távot. Épp azon volt, hogy visszaállítsa légzését és pulzusát valahova a normális szintre, mikor meghallott egy elég hangos, és gúnyos hangot, ami a háta mögött szólalt meg.

- Nos, most, hogy Mr. Pattinson is volt olyan kedves, és végre befáradt, akár el is kezdhetnénk az eligazítást. Ellenvetés? Nincs. Helyes! – A rendező lefitymálva nézett végig fiatal színészünkön, majd elindult a többi szereplő felé, akik szánakozva, együtt érezve, vagy épp vigyorogva szemlélték még mindig pihegő hősünket.

Már épp elindult volna a szereplőgárda többi tagja felé, amikor megjelent előtte egy ötfős csapat, akik villámgyorsan beszélve, és egymás szavába vágva elhadarták neki az aznapra tervezett jeleneteket, a sminket, a fodrászt, a stylistot... És neki ezt mind meg kéne jegyezni? Hát hogyne...

A csapatocska épp feloszlani látszott, és már azt hitte lassan oda is ér Kristen mellé, amikor újabb gárda vette körül, majd kezdték terelgetni egy öltözőféleségbe, ahol egyszerre négyen estek neki.

Rémült tekintettel, de beletörődően vette tudomásul, hogy épp most változtatják át vámpírrá. Hiszen épp ezt akarta, nem igaz?

Amikor meglátta a fodrászt, először kétkedve nézett a pöttöm lányra.

Szerencsétlen, még nem tudja, mire is vállalkozott... – majdhogy nem elnevette magát, de aztán mikor meglátta a lány kezében a fésűt, ollót és a három flakon hajhabot és hajlakkot, és azt a mindenre elszánt, felkészülten csillogó tekintetet, kezdett teljesen megrémülni. – Te jó ég... Úgy tűnik, inkább én nem tudom, mire is vállalkoztam!

A fodrászlány egész hatásosan intézte el Rob haját, hogy abból tökéletes, vörös, masszív Edward-frizurát varázsoljon... potom másfél óra alatt. A srác még életében nem használt el annyi kenceficét a hajára, mint amennyit Suze – mint később kiderült, így hívták a fodrászlányt – pakolt a fejére.

Először mérnöki pontossággal, egyesével levágta a kilógó tincseket, aztán befestette a haját, majd végül fél óra keserves kínszenvedés árán ugyan, de kész volt a tökéletes vámpírséró.

Hősünk már épp azt hitte, hogy kész, vége, végre megszabadult, de... De nagyon elszámolta magát.

Épp hogy kikászálódott a fodrászszékből, és kinyújtóztatta a másfélórás üléstől elgémberedett tagjait, máris két másik lány termett előtte, egy-egy hatalmas dobozzal.

Hát ezek meg mi a bánatot akarhatnak? – Miközben ezen gondolkozott, a két lány vihorászva kipakolt egy rakás tégelyt, vattát, szivacsokat, ecseteket egy asztalkára, és lenyomták őt egy, az előzőhöz igen hasonlatos, és ugyanolyan kényelmetlennek tűnő székbe.

A két csajszi egymással nagyon jól elbeszélgetett valami pasikról meg bulikról, teljes mértékig figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy Rob is a világon van, miközben épp a ruhából kilátszó testrészeit próbálták vámpírbőrűvé mázolni. Robbal szemben volt egy tükör, és kissé rémült pillantásokkal szemlélte, mit is művel vele a két lány. Amikor Cedricet játszotta, tartott nagyjából tíz percig, amíg egyszer megfésülték, és alapozót kentek a fejére, aztán már mehetett is, amerre látott.

Most bezzeg? Már lassan két és fél órája a forgatás helyszínén volt, de még a külseje sem volt kész. Kristennel meg már felvettek azóta legalább negyedórányit a filmből.

- Ez nem igazság – duzzogott magában.

- Te akartál vámpír lenni – válaszolt neki egy hang a fejében.

- Jól van, de én színész vagyok, nem sminkbaba – gondolta gúnyosan.

Mire a két lány végzett a testével, úgy nézett ki, mintha akkor lépett volna ki egy márványbolt kirakatából. Már előre félt, hogy még mindig van valami hátra, hogy esetleg a ruhapróba tart majd órákon keresztül, de mázlija volt. Az öltözéke már ki volt készítve, csak bele kellett ugrania a nadrágba, meg a pólóba, és végre kimehetett elszívni egy cigit, mert pattanásig feszült idegeinek már szükségük volt egy kis nikotinra. Már az se érdekelte volna, ha maga az Amerikai Egyesült Államok elnöke áll előtte, neki akkor is szüksége volt már egy koporsószögre.

Nos, azt hiszem most eldönttetett, hogy minden nap két doboz cigivel jövök forgatásra, még ha nem kell, akkor is. Ez számomra kész tébolyda lesz itt hónapokig, az tuti.

Épp rágyújtott, amikor Kristen állt meg mellette sugárzó mosollyal, és ő is elővett egy szál cigit.

- Szia! Na, hogy tetszik? Tök jó hely, nem igaz?

- Aha, fenomenális. – A cinizmus sütött a hangjából, vagyis abból a morgásból, amit félvállról odalökött a lánynak. Kristen teljesen lelombozódott Rob bunkóságától, úgyhogy inkább nem is kérdezett semmi mást, gyorsan elnyomta a cigijét, és visszament az épületbe.

- Remek, te idióta. Ezt most muszáj volt? – kérdezte tőle ismét az a belső hang.

- Ne szólj be, szar napom van!

- Szóval ezentúl mindig bunkó leszel, ha szar napod lesz? Akkor inkább menj is haza, mert ezek szerint nem neked való a színészet. – Idáig jutott a gondolatmenetében, amikor Joe kijött érte, mert lassan az ő jelenete jött. Na, most újra Kris szemébe kell nézni, azok után, hogy most hogy megbántotta.

Bocsánatot kell kérnem tőle – gondolta. – Két jelenet között beszélek vele.

Joe elvezette az épp aktuális teremhez, amiben egy ebédlőt alakítottak ki. Tele volt emberekkel, ahol oldalt megpillantotta kedves „testvéreit” is.

- Cső tesó! – Kellan már messziről integetett, és vigyorogva kiabált neki, amin mosolyognia kellett.

Hogy ezt a srácot semmi sem tudja kikészíteni, pedig egy ilyen négyórás előkészület szerintem minden normális embert leszívna. De állítom ő ahelyett, hogy szenvedett volna, inkább flörtölt az összes csajjal.

- Sziasztok – köszönt, és próbált kedves lenni, nem úgy, mint korábban Kristennel.

- Na, nemsokára végre nekünk is lesz egy kis dolgunk – örvendezett Ash, és a Jaspert alakító Jacksonnal próbálgatta a tánclépéses belépőjüket.

J arcán azt látta, hogy valószínűleg legelsőre is ugyanolyan tökéletesen sikerült az az egyetlen pördülés, mint most, de azért a srác rendületlenül táncikált Ashley-vel. A fiúk elnéző mosolyt villantottak egymásra, majd a párocska tovább próbálta a semmit, Rob meg azon gondolkozott, hogy vajon csak azért érzi-e magát olyan szarul, mert ez az első nap, és izgul, vagy ez az egész hely nyomasztó-e a számára. Nem tudta volna megmondani.

Választ ugyan tényleg nem kapott senkitől, helyette viszont már hívták is őket munkára. Annyi volt a dolguk, hogy a lehető legmenőbben és legkecsesebben sorban belépnek egy ajtón, leülnek egy asztalhoz, Rob pedig sejtelmesen vigyorog össze-vissza, mint egy idióta, és nagyjából a szemeivel felfalja Kristent.

Aznap nagyjából este tízig tartott a forgatás, és az első adandó alkalommal bocsánatot kért Kristentől, ami után már egy kicsit jobban érezte magát, de még mindig húzós volt a napja. Otthon, mármint az épp aktuális szállásaként fellépő hotelszobában már csak annyi ereje volt, hogy levetkőzzön, és bezuhanjon az ágyba.

Ah, ha ez lesz itt végig, esküszöm, én férfihez nem méltón fogok kidőlni. Kellanék most még elmentek iszogatni. Hogy a jó fenébe bírják ezek? – Még a gondolatsor végére is alig ért, már aludt.

A következő napok hasonlóan teltek el, mint az első, azzal a különbséggel, hogy Rob három órával korábban kelt, és indult el a forgatásra, mint kellett volna, hogy időben készen legyenek Edward külsőségeivel. Egy idő után már kezdett beletörődni a dologba, és már épp úgy volt vele, hogy nem érdekli, amikor az egyik jelenet közben hirtelen felkapcsolódtak a lámpák.

- ÁLLJ! Álljunk le, ez borzalmas volt! – kiabálta a rendező, majd megjelent körülötte szinte az egész stáb, és elindultak Rob felé.

Jézusom! Most mi van? Tuti kirúgnak, mert béna vagyok! – Teljesen beparázott, és valószínűleg már a szemeiből is ki lehetett olvasni a félelmet és a kétségbeesést, mert a rendező szánakozva nézett rá, majd fél pillanattal később, mikor már elég közel állt hozzá, elvigyorodott, nem sokkal később pedig hangosan kezdett nevetni, és megölelgette Robot. Szegény srác teljesen összezavarodott, és azt se tudta mi történik vele.

- Rob, ne haragudj! – kezdte.

Haragudni? Én? Oké, akkor nem haragszok. De mi a jó ég van itt?

- Az a helyzet, hogy bűnöm van, amibe aztán majdnem mindenkit belevontam. – Rob még mindig totál értetlenül bámult, és tényleg teljesen szánni valóan nézett ki.

- Miért, mi történt?

- Nos, az a helyzet, hogy van nekem egy kis… khm… mondjuk úgy játékom. Minden szereplőválogatás előtt kiválasztok egy szereplőt a készülő filmből, akit megjegyzek magamnak. Majd miután megvan ki is lesz az illető szerepre a tökéletes ember, beavatom az illetékeseket is, hogy kit is választottam.

Rob gyanította, hogy most ő lett kiválasztva. Na, de mi a bánatra választották ki?

- És a beavatott tagoknak, többek között a sminkeseknek, fodrászoknak, stylistoknak az a… hogy is mondjam… dolguk, hogy az első egy hétben olyan szinten megnehezítik szegény páciens munkáját, amennyire csak lehet, de csak annyira, hogy a film rovására azért ne menjen a dolog. És hát, most Edwardot szemeltem ki magamnak, szóval ezzel együtt te lettél kiválasztva, szóval ezért mondtam, hogy ne haragudj! Nem rád irányult, csak…

De ezt már Rob nem is hallotta tovább. Úgy állt ott, mintha leöntötték volna egy lavór hidegvízzel, és a gondolatok csak úgy cikáztak az agyában.

Most komolyan szétszívatták az agyam? Mindenki hülyének nézett, és palira vettek? És mindezt csak azért, mert megkaptam azt a rohadt szerepet? Bassza meg, ezt nem hiszem el! Én meg már elhittem, hogy béna színész vagyok! – Járt az agya, mint a motolla, de ezt nem osztotta meg a többiekkel. Helyette hangosan csak annyit mondott:

- A fene essen belétek, és főleg Edward Cullenbe!