Effynek :)

Nos, igen... Oltárira lemaradva, mint a borravaló, de végre itt van ez is.
Effy, még egyszer gratulálok az első helyezésedhez :)
Remélem tetszeni fog, amit alkottam :)
Puszi <3

Lisbeth

By Melody

- Istenem, hol lehet? – Egyre kétségbeesettebbé váltam. – De, hát ide tettem legutóbb! – kiáltottam fel. – Tudom, hogy tegnap este még itt volt! Láttam...

- Hát, én meg nem láttam... – Meg megpróbált felvidítani, de most valahogy nem voltam erre vevő. – Jaj, Jane, nyugi... ne aggódj, meglesz – csitított barátnőm. – Biztos vagy benne, hogy ide tetted?

- Figyelj, Meg... Lehet, hogy átlagon felüli a feledékenységem, de... Szerinted?! Azt a dobozt miért tettem volna el innen, mikor pontosan megvan a helye? Ráadásul ki a fene jött volna be a szobámba? – Oltári ideges voltam, és még Megan is hülyének néz. Jól van, oké. Megpróbáltam lenyugodni, ezért nagy levegőt vettem, majd lassan fújtam ki. A pszichológusom is ezt javasolta, amikor nagyon felhúztam magam, vagy kikészültem. Még megismételtem vagy háromszor a mutatványt, mire úgy-ahogy sikerült józanul végiggondolnom a tegnap estémet. – Szóval...

Meg halálnyugodtan megvárta, míg elvégzem a szükséges gyakorlatokat – nem volt egyedi eset –, majd érdeklődve tekintett rám.

- Szóval?

- Szóval... – ismételtem Meg után. – Tegnap hazajöttem. Beléptem a lakásba. – Megan minden mondatomnál úgy bólogatott, mint a hintaló, és velem együtt járta végig újra a helyszínt. Tisztára a CSI-ban éreztem magam, azzal a különbséggel, hogy itt nem volt semmiféle hulla. Legalábbis remélem... Báár, amekkora kupi volt nálam, akár még egy halott orosz katonát is találhattam volna, ha nagyon odafigyelek.

Gondolkozás közben megtorpanhattam, mert Meg megköszörülte a torkát, és óvatosan meglökte a vállam. Megráztam a fejem, majd ránéztem.

- És utána? – pillantott rám vissza kérdőn.

- Ja, igen – indultam tovább. – Levettem a cipőmet és a kabátomat, majd bementem a fürdőbe kezet mosni.

- Igen, egyelőre semmi szokatlan nincs ebben...

- Aztán bementem a konyhába, kipakoltam a bevásárló szatyrokat, csináltam magamnak egy teát, majd bementem a szobámba, és leültem a babzsák fotelomba olvasni.

- És ott nem láttál semmi szokatlant?

- Nemm... – Elbizonytalanodtam. Emlékezetembe ötlött valami. – A függöny! – kiáltottam hirtelen. – Be volt húzva a sötétítő, pedig én sosem húzom be, hiszen van redőnyöm. – Mindketten a kérdéses anyag felé fordultunk, amely most valóban két oldalt lógott, szépen összekötve. Úgy, ahogy előző este is kellett volna. Odasiettem az ablakhoz, majd kicsit megemeltem a drapériát, hogy biztosra vegyem, azt látom-e, amit, de szinte bizonyos voltam benne, hogy jól látok mindent.

A homokos-sáros lábnyompár szinte világított a drapp színű szőnyegemen. Basszus, ezt az életben nem szedem ki belőle. Kinyírom, bárki is volt!

- Te jó ég – suttogta Meg. – Most ez komolyan azt jelenti, hogy...

- Hogy betörtek ide.

- És itt voltál vele egy szobában! – Kissé mintha hisztérikusan fogta volna fel a dolgok lényegét, és egy pillanatra megdöbbentem. Mármint azon, hogy ő kap szívinfarktust, én pedig hót higgadtan kezelem a szitut, mikor tőlem állt alig egy méterre az a valaki, aki valószínűleg megfújta. A kis szemét, tuti kicsinálom, ha rájövök, hogy ki az!

Az agyam teljesen elzsibbadt, muszáj volt ledőlnöm. Megant hazaküldtem, majd utána bezártam az összes zárat az ajtón. Nem akartam éjszaka egy esetleges újabb látogatót. Nem mondom, most, hogy kicsit jobban elgondolkodtam a dolgon, eléggé elhűltem a tényen, hogy valaki ott állt mögöttem, akár meg is ölhettek volna. Hisz, amit elvitt, nem csekély érték.

Neki csak pénz, de nekem egy élet munkája volt felkutatni. És most az a valaki elvitte, és eltűnt a balfenéken. Rohadjon meg ott ahol van!

Másnap elég nyomottan keltem. Egész éjjel rémálmok gyötörtek arról, hogy az a valaki visszajött, és nem elégedett meg annyival, hogy a függöny mögött ácsorogjon, míg én méltóztatok elaludni, hanem... Á, inkább nem is akarok erre gondolni.

Kár, hogy azt nem álmodja meg ilyenkor az ember, hogy mégis ki a fene volt az a rohadék... Na, nem baj, kiderítem, ha addig élek is.

Ha már képes voltam éveket és szinte minden pénzemet feláldozni arra, hogy megtaláljam, akkor vissza is fogom szerezni, bármibe is kerüljön.

Hogy miért nem őriztem széfben, ha egyszer ennyire értékes és ennyi munkám volt benne? Hát, ez jó kérdés... Valahogy sosem bíztam az ilyen értékmegőrzőkben. Feltűnőbbnek gondoltam, ha külön széfet nyittatok neki, mintha magam őrzöm egy aprócska ládikában a polcomon, közvetlenül a rózsaszín nyuszim mellett. Hát kinek jutna eszébe ellopni egy ládikát egy plüssnyúl mellől? Nos, úgy tűnik, valakinek mégis eszébe jutott, és meg is tette. A szemét...

Másnap első dolgom volt, hogy elmentem a rendőrségre, feljelentést tenni. Hisz, ki más segíthetne nekem egy lopás ügyében, mint a rendőrség, nem igaz? Hát, igen, naivan én is azt hittem...

Nos, mivel a tárgyi értéke nem haladott meg egy bizonyos összeghatárt, nem állt módjukban nyomozást indítani az ügyben, sőt, a kedves hölgy, akivel beszéltem, inkább elküldött... na, azért nem melegebb éghajlatra, de finoman ajánlotta, hogy inkább keressek fel egy magánnyomozót. Ezek után megköszöntem szíves segítségüket, majd magam után bevágva az ajtót, inkább elhúztam a csíkot. Milyen világ az olyan, ahol az ember már a rendfenntartó szervektől sem várhatja el a rendfenntartást?

No, de hát, ha azt mondták nekem, hogy keressek fel egy magánnyomozót... Én így is tettem. Így vezetett az utam Mr. Lloydhoz. Nos, meg kell hagyni, elég érdekes egy figura volt az öreg, de úgy hallottam, ő az egyik legjobb a szakmájában. Tiszta Columbo volt a vén szivar. Valahol hatvan és a halál között járhatott, de a szimata olyan volt, akár egy harmincasé.

Az öltözködése viszont még a korát is meghazudtolta... mármint úgy értem, hogy szerintem még annál is ósdibb volt. Megfigyeltem, hogy állandóan kinyúlt, skótkockás kardigánokat viselt, kordbársony nadrággal, és valami irtó ocsmány cipővel. Hát, a stylistja elég rég elhunyhatott már, azt meg kell hagyni.

De amíg jól dolgozik, felőlem akár alsógatyában is rohangászhatna. Hol érdekel engem? Csak oldja meg a problémámat, és nem szólok bele semmibe... Bár, megjegyzem magamnak, ha végzünk az ügyemmel, lehet, hogy elirányítom az öreget valami szabóhoz... vagy legalább bedobok a postaládájába egy divatmagazint. Mondjuk egyet az előző évtizedből. Az körülbelül megfelelne annak, ahogy most kinézhetne.

Erre a gondolatra elnevettem magam, de gyorsan rendeztem vonásaimat, és inkább beavattam Mr. Lloydot, hogy ugyan már, miért is fogadnám fel őt.

Amikor meghallotta, hogy mi után is kéne kutatnia, egyből felcsillant szemüveg mögé bújtatott szeme, és gyermeki kíváncsisággal kezdett érdeklődni a részletek iránt.

- És mikor látta utoljára? – kérdezte kissé rekedtesen. Olyan hangja volt, mint aki az egész életét átdohányozta – és nem is kellett csalódnom a szimatomban, mert abban a pillanatban előkapta a pipáját, és nagy bőszen elkezdett pöfékelni.

- Nos, a gyanúim szerint tegnapelőtt éjszaka tulajdonították el a lakásomból, amíg én aludtam – avattam be feltételezéseimbe. – Sáros lábnyomokat találtam a lakásomban, és nagyjából sejtem is, hogyan történhetett a dolog.

- Esetleg kimehetnék most a helyszínre, szemrevételezni a nyomokat, mielőtt végleg kihűlnének? Na, nem mintha olyan nagyon hideg lenne – mondta, majd nevetni kezdett a saját – szerinte oltári jó – viccén. Igen, persze, kac-kac. Marhajó, de inkább induljunk.

- Persze, menjünk – indultam el kifelé az irodájából, kint megvártam, hogy felöltözzön, majd az én kocsimmal mentünk hazáig. Ő először a sajátjával akart furikázni engem, de mikor megláttam, hogy a kocsija is nagyjából abból az időből származhat, mint a ruhái nagy része, úgy döntöttem, inkább a kényelmet és biztonságot választom az udvariasság helyett. Szóval, őt is beparancsoltam magam mellé.

* * *

- Nagyjából egy hónapunkba telt, míg végigjártuk a város antikváriumait, ékszerészeit, sőt, még a kétesebbnél kétesebb személyeknél is próbálkoztunk, de hiába – mondtam. – Ó, a ládika az meglett. Egy héttel később kaptam vissza, ugyanis a fedőlap belsejében fel volt tüntetve a telefonszámom. Egy idős nénike bukkant rá egy bokor alatt nem messze innen, mikor a kutyáját sétáltatta. – A sok kérdő tekintetre megmagyaráztam a dolgokat. – Ó, ne is kérdezzétek, miért volt benne a telefonszámom. Nekem ez mániám volt – és még most is az –, hogy minden lehetséges cuccomon feltüntetem a nevem és a telefonszámom. Na, de ez egy másik történet. Inkább kanyarodjunk vissza az eredeti témánkhoz, rendben? – kérdeztem, mire csak egyetértő bólogatásokat kaptam. – Tehát, mint mondottam, egy hónap múlva, teljesen véletlenül akadtam rá arra az eldugott kis utcára, ahol egy új régiségkereskedő nyitott üzletet. Még szinte üres volt a helyiség, a tulaj épp akkor rakosgatta ki legszebb portékáit a kirakatba – és akkor megláttam. Óvatosan fektette fel a fehér csipkére, és még szinte el sem engedte, én már bent is voltam, és közöltem vele, hogy ne is tegye ki, mert megveszem. És így szereztem vissza... ezt. – Kivettem az ékszert a régi dobozából – ugyanabból, amelyikből ellopták – és felmutattam, mire unokáim arcán fura fintorok jelentek meg.

- Ez csak egy rózsafüzér, nagyi – mondta a legidősebb, a tízéves John, és úgy méregetett, mintha nem lennék normális. Na, jó, lehet, hogy nem is voltam az – soha.

- Ohó, valóban. De milyen rózsafüzér, vagyis pontosabban... Az a lényeg, hogy kié volt, és kinek adta – mondtam nekik titokzatosan. Erre ismét felcsillant a szemük – főleg a kis Lisbeth-nek.

- Miért, nagyi? Kié volt? – kérdezte édesen selypítve. Az ember szinte elolvadt tőle, annyira aranyos volt.

- Tudjátok, ez az olvasó több mint kétszáz éves, és még VII. Piusz pápa viselte, amikor pápává választották. Ez 1800-ban történt. Megválasztása után néhány hónappal ismerte meg – az akkor még csak nyolc éves – Lisbeth Smith-t, aki nem volt más, mint a mi egyik egyenes ági felmenőnk.

- Ugyanaz a neve, mint nekem! – kiáltott fel a kis Lizzy.

- Igen, ugyanaz – bólintottam rá, majd tovább meséltem nekik. – Nos, a kislány korán elárvult, majd nevelőszülőkhöz került, akik magukkal vitték Olaszországba. Találkozásuknak körülményeiről sajnos nem sokat tudni, de annyi bizonyos, hogy Piusz pápa adta ezt Lisbeth-nek.

Az unokáim mind Ó-ztak meg Á-ztak, és egyből sokkal nagyobb elismeréssel nézték a csodálatos ékszert.

- Fiatalabb koromban úgy döntöttem, hogy családfakutatásba kezdek, és így találtam rá Lisbeth-re is, és derítettem fényt erre a rózsafüzérre. És ezért nyomoztam olyan sok éven át.

Az unokáim éveken át újra meg újra hallani akarták a történetet – akárcsak anno a gyermekeim –, és én minden alkalommal ugyanolyan szívesen meséltem el nekik, hogy miként is lett számomra a legértékesebb egy egyszerű, fekete gyöngyökből készült rózsafüzér.

Eredményhirdetés ^^

Nos, mint látjátok, elérkeztünk ennek a pályázatnak a végéhez :)

Először is köszönöm mindenkinek a részvételt, és hogy ilyen csodálatos és változatos művek születtek.

Úgy néztem, mindekinek rendesen megmozgattam a fantáziáját, ennek nagyon örültem :)

És köszönet azoknak is, akik jöttek olvasni, és szavaztak a művecskékre ^^

Na, és akkor most jön el a várva várt pillanat, amikor elmondom, hogy ki melyik művet írta, és az eredményhirdetés :)

Szerző #1 - Kemra

Szerző #2 - Elena

Szerző #3 - schmetterling

Szerző #4 - Effy

Szerző #5 - Baree

Szerző #6 - Dána

Szerző #7 - Nilla

Szerző #8 - *kiscsillag*

Nos, és akkor a helyezések ^^

7. Dána - 2 szavazat

6. Nilla és *kiscsillag* - 3 szavazat

5. Kemra - 4 szavazat

4. Baree - 5 szavazat

3. schmetterling - 7 szavazat

2. Elena - 8 szavazat

1. És az első helyezett 9 szavazattal Effy ^^

Gratulálok mindenkinek :D

A holnapi nap folyamán, de legkésőbb keddig felteszem ide az okleveleket, amiket majd le lehet innen menteni.

A nyerteseink további jutalma pedig egy emlékképecske lesz, plusz ugyébár az irományom amit megígértem :D

Ja igen, a történeteket most már nyugodtan lehet publikálni máshol (Merengő, saját blog, stb), innentől kezdve  azt csináltok vele, amit szeretnétek ^^

Puszi Mindenkinek ^^

Szerző #8

Az első megmérettetés

Izgultam, mint egy szűzlány a nászéjszaka előtt, mikor arra került a sor, hogy bemutassam a pasimat.

Körülbelül egy hete történt, hogy anyám elém állt, és azt mondta, itt az ideje, hogy megismerkedjen azzal, aki elvonja az ő kicsi lánya figyelmét a tanulástól. Bár anyám kicsit túldramatizálta, úgy gondoltam, oké, ez még belefér. Hiszen legalább négy hónapja jártunk már együtt, és eddig minden rendben volt köztünk, és én már többször is voltam vendégségben náluk.

De azt azért rémálmaimban sem képzeltem, hogy ez a megismerkedés nem egy háromszemélyes vacsora lesz. Anyám felbuzdulva a híren, hogy olyan jól mennek a dolgaink az egész családot összetrombitálta. Az apámat, a bátyáimat, a nagyszüleimet mindkét ágról, a nagynénéimet és -bácsijaimat, sőt, még a keresztszüleimet is.

Így reggel ötkor az összes nőrokon összegyűlt a konyhában, hogy ünnepi vacsorát hozzanak össze a kedvemért. Lehetőségem sem volt tiltakozni, vagy lemondani, vagy elintézni, hogy egy busz pont az én autómba ütközzön, és törje össze minden csontomat – mert tudtam, hogy még az is kellemesebb lenne –, csak tehetetlenül vártam, mikor jön el a nyolc óra, mire mindenki összecsapódik, hogy a horror első felvonása megkezdődjön.

Idegességemben a kezemet ropogtattam, de az egyik ujjamba fájdalom nyilallt, amitől könnyek gyűltek a szemembe. Bárcsak olyan fiatal lennék még, hogy elnézzenek nekem egy hiszti rohamot, gondoltam. Miközben kezemet dédelgettem, belenéztem az asztalomon álló kistükörbe, hogy ellenőrizzem, nem kentem-e el magamon a festéket. Az órám még csak hét óra ötvenet mutatott, de meghagytam Trentnek, hogy minimum tíz perccel hamarabb érjen ide. Utoljára végigsimítottam a ruhámon, aztán a földszintre indultam.

Benéztem a konyhába, hátha kell segíteni valamit, de kiment a fejemből, mikor megláttam Trentet a konyhapultnál ülni a sürgölődő nők között.

- Hé, hogyhogy már itt vagy? – kiáltottam fel.

Ő rám mosolygott, mire el is felejtettem, hogy tulajdonképpen meg voltam bántva, amiért nekem nem szólt, hogy megérkezett. Odaszaladtam hozzá, majdnem el is estem a nagy sietségben.

- Szia!

- Szia, kicsim! – válaszolt mosolyogva, aztán puszit nyomott az arcomra.

- Mikor jöttél, miért...

- Megjöttünk! – ordított be apám az előszobából.

- ...nem szóltál, hogy itt vagy? – fejeztem be. Nem hiába, apám nem volt egy visszafogott ember.

Szememet forgatva, Trentet kézen fogva indultam a szalon felé. Az utolsó pillanatban meggondoltam magam, és gyorsan, mielőtt bárki észrevette volna, hogy meglógtunk, a lépcső felé sunnyogtam. Felszaladtam, Trenttel a sarkamban egyenesen a szobámba, és magunkra zártam az ajtót. Aztán halkan nevetve az ágyra vetődtem.

- Miért siettünk ennyire? – kérdezte barátom, miközben az ágyam szélére ült.

- Nem akartam, hogy a család azonnal letámadjon. Gondoltam, biztosan teljesen elzsibbadtál, míg anyámék kikérdeztek, és ott kellett ülnöd mellettük. És ez csak az első kör volt. Akartam adni egy kis időt, plusz nem kaptam meg a csókomat! – tettem hozzá sértetten.

Öt perccel később ki voltam engesztelve, azonban újabb problémám akadt. Túl sokat voltunk távol, így a keresésünkre indultak. Pechemre trappolást hallottam, ami azt jelentette, hogy a bátyáim jönnek, az ikrek. A hideg is kirázott a gondolatra, hogy valamelyikük ránk nyit, így sebtében megigazítottam magamon a ruhát, próbáltam lesimítani a hajamat. Trentnek nem volt ilyen problémája, mert hollófekete haja egyébként is kócos volt, ruhája azonban mindig rendezett. Még azután is, hogy együtt...

- Szerinted itt lesznek, tesó? – halottam Robert, az idősebbik iker hangját.

- Biztos vagyok benne, hogy itt bujkálnak, tesó.

Dörömbölni kezdtek az ajtómon, amire számítottam ugyan, mégis megugrottam ijedtemben.

- Na, ki van itt?! Gyertek elő, fiatalok, vagy kénytelen leszek szólni egy felsőbb hatalomnak...

- Fulladj meg – mormoltam magam elé, miközben kinyitottam, majd kicsaptam az ajtót, és hátra sem nézve indultam meg a vacsoraasztalhoz.

Mire leértem, a többiek már a helyükön ültek, csak mi hiányoztunk.

- Úgy eltűntetek a balfenéken, hogy csak na! – mondta apám anyja.

- A te fiad is így tüntette el a lányomat annak idején – replikázott a másik nagyanyám.

- Így bizony. Meg is lett az eredménye – nézett jelentőségteljesen az ikrektől is idősebb bátyámra.

Ezek után az egész család engem kezdett stírölni, aztán meg a pasimat. Végül szentfazék nagyanyáim előrángatták az otthonkáik alól a rózsafüzéreiket, és imádkozni kezdtek, de olyan buzgón, ahogy én nem láttam őket még a templomban sem. De az este még korántsem közeledett a végéhez, ezt nagyon is jól tudtam...

* * *

Már túl voltunk a levesen, a főétellel is majdnem végeztünk, mikor elkezdték a sztorizgatást. Hallhattuk, hogy milyenek voltak a szüleim tininek, aztán mennyire megváltoztak, mikor megismerték egymást, és hogy az ő szerelmük olyan igazi és megismételhetetlen volt, mint senki másé. A tanulsága a sztoriknak persze az volt, hogy hihetjük mi Trenttel, hogy szerelmesek vagyunk, ők tudják, hogy nem vagyunk. És hogy nem kell azonnal összeházasodni, ahogy a szüleim annak idején elkapkodták, mert bár négy nagy ajándék született abból a kapcsolatból, azért mi mégse csináljunk ilyesmit.

- Pláne ne szexeljetek! – tette hozzá apám szigorú tekintettel.

Naná, majd szűzként halok meg! Ezt persze nem mondtam ki hangosan.

A feszültséget az ikrek – akik fogadni mertem volna, hogy a kiselőadásoktól rosszabbul voltak, mint én – akarták feloldani azzal, hogy rólam kezdtek mesélni. Természetesen első dolguk volt, hogy a legcikisebb sztorikkal jöjjenek elő. Felváltva meséltek, miközben a család többi tagja emlékeibe merülve, mosolyogva hallgatta a két idiótát.

- Képzeld el, a te imádnivaló barátnődet – kezdte Robert –, amint kajáért hisztizik miután bepuszilt egy fél tányér almás pitét.

- Elképzeltem – válaszolt mosolyogva Trent, és adott egy puszit a kezemre. A már amúgy is vörös arcom még forróbb lett, amivel persze rajtam kívül senki sem foglalkozott.

- Nem hinném, hogy elég élénk hozzá a fantáziád – vigyorgott Richard. Robbal egymásra néztek aztán folytatta. – Nos, a hölgyemény elég nagynak gondolta magát ahhoz, hogy egyedül ellássa magát, így hát kilógott a szobájából lement a konyhába, és kerített magának kaját.

- De még milyet! Mikor anya bement, hogy megnézze alszik-e már, nem találta az ágyban, megijedt, és mindenki Rebbie-t kezdte keresni.

- Olyan nyugodt jó kislány volt pedig a szentem – mondta anyu, és mikor a konyha felé sétált, mögöttem elhaladva megsimogatta a hajamat.

Trent nagyon élvezte a sztorit, kíváncsian érdeklődött a bátyáimtól.

- És végül hol találtátok meg?

- A mi szobánkban. – A fiúk morcosan néztek rám.

- A frissiben, szülinapunkra kapott babzsák fotelunkon ült, és a vacsoráról, a kutyának eltett csirkecsontokat rágcsálta.

- Amit persze aztán a fotelünkre dobált, és összekoszolta vele.

Az ikrek sértettsége a végére hatalmas vigyorrá változott, mutatva, mennyire élvezik, hogy lejárattak. Azonban még mielőtt valami nem túl frappáns beszólást intéztem volna hozzájuk, legidősebb testvérünk, Riley folytatta a történetet.

- Igen, tényleg így volt. Csak azt felejtettétek el hozzácsapni még, hogy ti is hisztiztetek azon az estén, mikor megláttátok, hogy Rebecca még a plüssnyulatokat is elvette.

- Emlékszem arra a nyúlra – mondta anya. – Mintha láttam volna azt a rózsaszín nyuszit a szobátokban valamelyik nap – toldotta meg.

Hangosan felnevettem, de nem voltam egyedül. Hálásan bólintottam Riley felé, mielőtt visszafordultam volna a tányéromhoz, és tovább hallgattam volna a történeteket és a kibontakozó vitákat.

Fél órával később már anyám mellett tüsténkedtem a konyhában, hogy a vendégeknek egy kis maradékot csomagoljunk, ahogy azt anyám rossz szokása diktálta. Már majdnem éjfél volt, de a jól megrakott szatyrok nélkül senki sem indulhatott el. Mikor végre már azokat is kiosztottuk, csak az volt hátra, hogy elköszönjek Trenttől, mivel nem aludhatott velem. Ha nem sikerül ilyen jól az este, még bosszús is lettem volna ezért, és vitatkozni kezdek, ehelyett csak álltam az előszoba ajtajában, és néztem, hogy a pasim, aki egész este mellettem ült, és eltűrte ezt a felhajtást, felöltözik és adva két puszit nekem hazaindult. Csalódottan sóhajtottam egyet, és „Szép álmokat!” köszönésére csak bólintottam egyet.

Apám így talált rám, valamikor egy perccel később.

- Úgy bólogatsz, mint egy megindított hintaló. Min gondolkoztál el ennyire?

Kábultam néztem fel rá, és elnevettem magam.

- Apu, ezt úgy mondják, hogy bólogatsz, mint a hintaló.

- Nem mindegy? Inkább... hm, mi lenne, ha ki vinnéd a szemetet? Mondjuk a szelektív hulladékgyűjtőhöz? Ami útban van a domboldal felé, ahol...

Be sem kellett fejeznie a mondatot, máris futottam. Apám, bár nem tolerálta, hogy fiúkat csókolgassak, engedélyt adott, hogy Trent után menjek elköszönni.

- És mi lesz a szeméttel? – kiabált utánam apu.

A lámpák ellenére is olyan sötét volt, hogy alig láttam. Le akartam rövidíteni az utat, hogy hamarabb odaérjek, ezért keresztülfutottam a játszótéren. De későn vettem észre, hogy a föld tele van szórva vizes homokkal, így cipőm tűsarka belesüppedt, aztán még le is tört.

Levettem a szandimat, a sarkát is előkotortam a földből aztán tovább siettem. Éppen akkor láttam meg Trentet, amikor be akart menni a házuk kapuján.

- Hé! – kiáltottam neki.

Körbenézett, és mikor észrevett, boldog mosolyt villantott felém. A szívem olyan hevesen kezdett verni, hogy majdnem elájultam a nagy szerelemtől. Tovább futottam felé, aztán lendületet vettem, és a nyakába vetettem magam. Majdnem felborult, de én azt sem bántam volna. Hiszen végül olyan szép volt minden! 

Szerző #7

- Játszunk szóláncot! – visított fel Orsi, miközben a nappali közepén ültek, totál fáradtan, egy átbulizott éjszaka után.

- Hogy? – kérdezett vissza hitetlenkedve Eszti. – Komoly?

- Szoktam én viccelni? – nevetett a szőkeség, majd a fiúkra nézett, akik szemmel láthatólag nem értettek semmit. – Na, a lényeg az, a gyengébbek kedvéért – nevette el magát –, hogy mondunk egy szót, és a következőnek az utolsó betűjével kezdődő szót kell mondani.

- Homok – szólt közbe Eszti, de Kellan letromfolta.

- Az nem jó szó! És különben is, én akarom kezdeni! – magyarázott Kel, majd hevesen bólogatva gondolkodni kezdett. – Szatyor! – vágta rá.

- Rózsafüzér! – kontrázott Rob, és felcsillantak a szemei, hogy végre megmutathatja, mekkora szókinccsel rendelkezik.

- Rajongó! – kiabálta be Eszti, mire a két srác teljesen lefagyott, majd egymásra meresztgetett szemekkel, szinte egyszerre ezt mondták:

- Elég volt, játszunk mást!

- Ez nem ér! – fintorgott Orsi, majd a szobájába szaladt, mert valami halaszthatatlan dolga akadt.

Néhány perc elteltével még mindig nem volt sehol sem, ezért már aggódni kezdtek a többiek érte.

- Hát... – motyogott Kellan. – Orsi úgy tűnik, eltűnt a balfenéken!

- Te akkora állat vagy! – fuldoklott Rob a nevetéstől, majd ő is felállt, magával rántva Esztit is, majd ismertette az ő tervét.

- Nos, skacok... Marhára unatkozom, úgyhogy mit szólnátok hozzá, ha buliznánk egy kicsit?

- Ajaj! – fintorgott Eszti. – Mire készülsz?

- Hamarosan megtudod! – villantott mosolyt a srác, majd úgy folytatta. – Hozd Orsit! – Azzal az ajtóhoz lépett, és eltűnt a szemük elől.

A kis társaság Rob autójában ülve vágott neki Londonnak, habár egyedül Rob tudta, hova is mennek. Kellan csak nézett és vigyorgott, sejtette, hogy itt valami nagy dolog készül. Körülbelül félóra kocsikázás után megérkeztek a London Paradise elnevezésű vidámparkba.

- Ez most komoly? – sipították a lányok egyszerre, amint tudatosult bennük Rob ördögien angyali terve.

- Naná, hogy! – vágta rá Robert, majd lepacsizott Kellel. – Induljunk!

Az embertömeg befelé hömpölygött, és alig akadt köztük egy-két olyan személy, aki ne bámulta volna meg a négyest. Nem hiába, a hír még csak most terjedt el, hogy az „Alkonyat vámpírjainak” új barátnői vannak.

Amint beléptek az ellenőrzőkapun, elszabadult a pokol. A lányok karöltve és visítozva vették birtokba a hatalmas területen elterülő élményparkot, a fiúk pedig jókat mosolyogva rohantak utánuk.

- Hé! – kiáltott fel Orsi. – Ott volt egy életnagyságú Edward-baba, Spongyabob mellett!

- Hogy mi? – értetlenkedett Eszti. – Én nem láttam...

- Pedig ott volt! Menjünk! – mondta szemében csillanó vággyal a szőke lány. – És készítsünk képet vele!

- Oké! – röhögött fel Eszti is, majd barátnője után indult az Edward-baba felé. Ami, utólag kiderült, nem volt egyedül. Szerencsére találtak még Emmettet, Jaspert, Bellát, Rosalie-t és Carlisle-t is.

- Te jóságos isten! – suttogta maga elé Kellan, miközben a lányokat nézte, hogy hogyan fotózkodnak a filmbéli karaktereikkel.

- Ugye? – kérdezett vissza Rob. – Szerintem is eléggé... furcsa.

- Te meg miről beszélsz? – értetlenkedett Kel. – Én csak azon merengtem el, hogy tényleg ennyire jól nézünk ki egymás mellet Orsival? – robbant ki belőle a nevetés, amint befejezte a mondandóját.

- Ez jó volt, tesó! – Rob lepacsizott Kellel, majd Esztihez lépett, átölelte, és megparancsolta Kelnek, hogy készítsen róluk egy képet. Természetesen, az Edward-baba mellett.

Naná, hogy Kellan sem hagyta ki az alkalmat, miután Robról és Esztiről készített néhány fényképet, „Emmett” mellé lépett, majd Orsival pózolni kezdtek.

- Most pedig... – kezdte, miközben beharapta az alsó ajkát. – Állj Rosalie mellé!

- Hogy mi?! – förmedt rá Orsi, de végül is a szőke bábu mellé állt.

- Bámulatos! – harsogta Kellan. – Azt hiszem, baromi szerencsés vagyok! – Mindannyian nevetésben törtek ki, majd karöltve indultak tovább, és intettek búcsút a vámpíroknak.

Megálltak egy olyan hinta előtt, amelyen ilyen babzsák fotelszerű hinták voltak, kék, piros és fekete színben.

- Én oda fel akarok ülni! – kezdte elhaló hangon Orsi, mire Eszti heves bólogatásba kezdett, és már fordultak is a fiúk felé, kiskutyaszemeket meresztgetve, akik simán beadták a derekukat nekik. Kellan az egyik fekete székben foglalt helyet, Orsi pedig bemászott mellé.

- Cica, majd bújj hozzám, ha félsz! – mondta halálos komolysággal a srác.

- Persze! Te, Kellan.... Most, hogy így felhoztad a témát... Olyan szűkösen vagyunk itt... – pislogott rá kedvesen, mire Kel arca érdekes kifejezésbe rándult, és vonakodva ugyan, de átszállt egy másik ülésbe.

- Köszi, Édes! – mondta csöpögősen Orsi, majd egy puszit küldött felé.

- Haver! – kezdte Rob, majd bepattant Kellan mellé. – Én egyedül nem ülök, az ziher!

- Hol hagytad Esztit?

- Azt mondta, hogy ezt csak egyedül lehet igazán élvezni, szóval... Jöttem hozzád!

- Hát... Rendben – motyogta Kellan, majd elterpeszkedett, mire szerencsétlen Robnak alig maradt helye. – Te akartál ideülni!

A fotelek mozogni kezdtek, közben pedig felcsendült a Moonlight Shadow diszkósított változata, mire a kis csapat Robra kezdett mutogatni. Sosem felejtik el, amikor vadítóan énekelte ezt a számot.

Rob teljesen elzsibbadt lábakkal szállt ki barátja mellől, majd rögvest tiltakozásba és ígérgetésekbe kezdett, miszerint „Soha a büdös életbe többet nem ül be Kellan mellé!”

A lányok pedig viháncolva szálltak le a hintáról, és hirtelen nem is értették, mi lehet Rob baja.

- Nocsak, drágám... – bújt hozzá Eszti. – Valami baj van?

- Nincs! – vágta rá Rob, nem akarta a lányok előtt bevallani, hogy mi nyomja a kicsi szívét. – Menjünk tovább!

A kis csapat megállt egy olyan bódé előtt, ahol mindenféle cuki dolgot lehetett beszerezni, pusztán az kellett hozzá, hogy ledobják az üvegekből gondosan felépített kis erődítményt. A lányoknak még a csábos pillantásaikat sem kellett bevetni, a srácok azonnal dobálni kezdtek. A bibi csak az volt, hogy semmit sem sikerült nekik leverni. Haragosan néztek, majd ismét dobni kezdtek. És ez így ment fél órán keresztül, amíg sikerült nekik – együttes erővel ugyan –, de lebontani az üveghalmot.

- Mit szeretnétek, lányok? – kérdezte felvont szemöldökkel Kellan, miközben büszkén kihúzta magát.

- Azt a rózsaszín nyuszit! – mondta kuncogva Orsi. – Mivel maci nincs...

- Macinak itt vagyok én! – nevetett fel Kel, majd magához húzta a szőke szépséget, és egy lágy csókot lehelt ajkaira.

- Eszti? – nézett kérdőn Rob a szólítottra.

- Hát... Azt a kutyust! – Hevesen mutogatni kezdett. – Azt, amelyiket autóba lehet tenni, és bólogat, mint a hintaló! – Rob kedvesen elmosolyodott, majd átvette Eszti ajándékát, összekulcsolta a kezeiket, és lassan, andalogva tovább indultak.

Az őrület tovább folytatódott, nem volt megállás. Kellan hiába nyavalygott, hogy éhes, és Rob, hogy fáj már a lába a sok rohangálástól. A lányokat ez nem érdekelte. Nevetgélve – kezükben az ajándékaikkal – sétálgattak, és jól kibeszéltek mindent. Nem törődtek az őket fürkésző tekintetekkel, sőt, azzal sem, hogy összesúgnak mögöttük. Boldogok voltak, és ki akarták élvezni minden percét.

- Szerinted? – törte meg végül a csendet Eszti, amikor az óriáskerék tetején voltak, és bámulták Londont. A város még mindig tökéletes volt, lebilincselte őket a látványával. Egyszerűen imádták Londont, és sosem, de sosem akarták elhagyni. Úgy vélték, életük legjobb döntése volt, hogy idejöttek.

- Gyönyörű – válaszolta Kellan, majd még szorosabban ölelte magához Orsit. – Szeretlek – suttogta a lány fülébe, hogy csak az hallja.

- Én is téged! – érkezett a válasz, majd egy újabb, szerelmes csókban forrtak össze.

- Eszti! – szólította meg Rob gyengéden kedvesét, majd ő is magához húzta, ahogy Kel tette azt Orsival. – Elhinnéd nekem, ha azt mondanám, hogy melletted vagyok legboldogabb a világon?

- Neked – kezdte Eszti – mindent elhinnék!

Még ma is, amikor látom, hogy igazi mosolyra derül az arca, megmelegszik a szívem, mert tudom, hogy nem olyan, mint más. Azért mosolyog így, mert vele vagyok. Miattam.

Sophie Kinsella

Szerző #6

Mindörökké együtt... Legalább is reggelig

- Ó, Alejandro!

- Ó, Catalina!

- Szeretlek!

- Én is!

- Ó, hánynom kell!

- Micsoda? Nem emlékszek, hogy ez is benne lenne a filmben. Lehet, hogy elaludtam?

- Nem alszol te lökött! Én vagyok az, Adam.

- Á, igen? Ismerlek? – Már csak ez hiányzott. Minek jött ide? Pont, mikor végre elutaztak a szüleim, és nyugtom lehet tőlük. Miééért?

- Jaj, Abby! Ne csináld már! Tudod mennyi ideje állok már itt? Nem is beszélve a nehéz létráról, amit otthonról cipeltem ide. Mért kell ilyen magasan legyen az ablakod? Mellesleg, igazán beengedhetnél, már mindenem teljesen elzsibbadt. – Nem kellett volna nyitva hagynom az ablakot.

- Adam, légyszi, menj haza!

Adam már második óta a legjobb barátom, és mindig felidegesít valamivel. Legutóbb például megnézetett velem egy horror filmet. Pedig tudja, hogy utálom. Azóta rettegek, és csak ilyen nyálas szappanoperákat tudok nézni.

- Most miért? Ne már, hogy még mindig haragszol. De nem kértem már ezerszer bocsánatot a film miatt? Jaj, már csak ez hiányzott! Nézd Abby, esik! Engedj beeee! Áucs! Fenébe!

- Adam, hogy tudsz ennyit beszélni? Mondtam, hogy menj haza! – Mi? Hol van? Eltűnt a bal fenéken, ahogy nagyapám mondaná. Lehet, hogy jobban kéne rá figyelnem? Nem is néztem rá, amíg itt volt. De mégis hova lett? És miért vagyok csalódott? Na, mindegy, becsukom az ablakot.

- Abby! – He? Mi volt ez a nyöszörgés?

- Jesszus, Adam! Mit csinálsz te ott?

- Idióta! Szerinted? Nem engedtél be, én meg megcsúsztam, és leestem a sárba.

- Ki az idióta?! – Mit képzel ez? – Na, akkor szi... áááá – Mennydörgés? Utálom!

- Mit sikongatsz?

- Me...me...megijedtem. – Miért félek ennyire? Ez is az ő hibája. De talán jobb lesz, a lemegyek hozzá. Kicsit nagyot esett.

- Hé! Most hová mész? Ne hagyj itt! – Ez tényleg azt hiszi, hogy ott hagynám? Mit gondol rólam?

- Hülye! Ne visíts, inkább gyere be, mielőtt megfázol. Te Adam, mi van abban a szatyorban?

- Ebben? Hát izé... azt mondtad, hogy félsz. Szóval beszereztem pár cuccot. Tessék. – Ideadta a szatyrot, én meg a földön fetrengek a látványtól. Hihetetlen ez a srác.

- Ezt komolyan gondolod? Fokhagyma, rózsafüzér és... ez mi?

- Az egy kés. – Mintha nem tudnám

- Oké-oké. Látom, hogy kés. De minek? Késem nekem is van.

- De ez ezüstből van. – Ez tutira viccel.

- Mik ellen fegyverkeztél fel? Vámpírok, démonok, meg vérfarkasok ellen? – Közben hangosan nevetve mentünk fel a lépcsőn a szobámba.

- Ne légy már ilyen! Ha bunkó vagy itt hagylak egyedül. – Felőlem. Kit érdekel? Már megint dörgött és Adam nyakába ugrottam. Mit művelek?

- Abby, tudom, hogy szeretsz, de nem túl gyors ez egy kicsit? – És van képe viccelődni. Micsoda egy kiállhatatlan alak.– Ne nézz így rám! Már megint megsértődtél? Figyelj, itt maradok veled egész éjjel, és vigyázok rád. Jó? – De tud igazán kedves is lenni...

- Jó! Ott alszol. – böktem a sarok felé, és szélesen vigyorogtam. Szegény fiú úgy nézett rám, mintha kínpadra küldeném.

- Kegyetlen vagy Abby. Babzsák fotel? Nem aludhatok inkább veled?

- Még mit nem? – üvöltöttem zavaromban. Így is furcsa, hogy egy fiú van a szobámban.

- De miért? – Mi ez az ártatlan kép?

- Mert homokos vagy. – Ezt lehet, hogy nem kellett volna. Tudom, hogy nem az, de ezt nem lehetett kihagyni. Szeretem provokálni őt. Olyan aranyos, mikor megsértődik.

- Hm... valóban? Kipróbáljuk? – Mi?! Miért hoz zavarba? Nem szokott ilyet csinálni, és pláne nem szokott így rám nézni.

- NEM! Valójában azért nem alszom veled, mert az én drágám megharagszik. – Rámutattam az ágyamra, ő pedig egyre hangosabban hahotázott.

- Egy rózsaszín nyuszi a te drágád? Álmomban sem gondoltam volna, hogy neked ilyened is van. – De jó, ugye nem vette észre, milyen vörös az arcom? Gyorsan keresek valami ruhát, és elküldöm zuhanyozni, de előbb el kéne magyaráznom neki egy-két dolgot.

- Mi-mi- mi-miit csinálsz? – Épp megfordultam, mikor egy pillanatra összeértek ajkaink. Úgy meglepődtem, hogy elkezdtem hadarni, ő meg csak bólogatott, mint egy hintaló. Aztán azon kaptam magam, hogy törölközőt, és apu régi pólóját dobom a nyakába, és betoltam a fürdőszobába. Fel nem tudom fogni, hogy történhetett ez. A mellkasom úgy dübörög, hogy alig kapok levegőt. Ezer éve ismerem, de soha nem éreztem még ilyet.

- Abby, mit csinálsz? Hallasz? Hozzád beszélek. – Basszuskulcs, elkalandoztam. De valami nem stimmel. Mióta vannak Adamnek ilyen szép szemei? - Hé, mit bámulsz?

- Semmit. Várj meg itt. Nekem is fürödnöm kell. Légy jó fiú, és csinálj valami értelmeset. Nézz meg egy filmet!

- Máris, asszonyom! – válaszolt huncut mosoly kíséretében. Ezt miért nem vettem észre eddig? Olyan furcsán érzem magam. Imbolyogva bemásztam a fürdőkádba, és elmerültem a forró vízben, hátha kitisztul a fejem egy kicsit. Vajon miért kezdek másképp gondolni rá? Hiszen olyan, mintha a testvérem lenne. Vagyis olyan volt. De most sokkal több. Azt hiszem kicsit belezúgtam.

- Adam, melyik filmet nézed? Adam! Elaludtál? AZ ÁGYAMBAN? Na ne! És hol van az én drága nyuszim? Megölöm! – Odaléptem hozzá, és fölé hajoltam, mire ő, átkarolt és maga mellé húzott.

- Most megvagy! Itt maradsz velem! – suttogott igéző mély hangján, én pedig teljesen leblokkoltam. Egy szót sem bírtam kinyögni. Olyan szorosan ölelt, és mégis annyira biztonságban éreztem magam, hogy nem is akartam kiszabadulni. – El sem tudod hinni mióta vártam már erre. Mindig veled leszek, mert szeretlek.

A szívem egyre gyorsabban vert, szinte ki akart törni a mellkasomból. Annyira békés volt minden, és én olyan boldog voltam, mint még soha.

- Azt hiszem, most már biztos vagyok benne. Én is szeretlek téged. – mosolyogtam, és forró csókot nyomtam a szájára. Hozzábújtam, és hallgattam, ahogy lélegzik, majd így, egymást ölelve aludtunk el.

* * *

Milyen jó meleg. Vajon mennyi lehet az idő? Anyuék nemsokára itthon vannak. Na, várjunk csak. Az ágyamban vagyok, pizsamában, Adam karjai között. ADAM KARJAI KÖZÖTT? Ez meg mi volt? Autó? Ne!

- Adam! Ébredj! Most! – kiabáltam kipattanva az ágyból.

- Mi az? Hány óra van? Kilenc? Úristen!

- Hazajöttek a szüleim! Gyorsan szedd össze a ruháid, és siess ki innen!

- De hová tettem?

- Én nem láttam. Most mit csináljunk? – Minek jöttek ezek haza? Olyan jó lett volna, ha örökké tart ez az éjjel. Olyan ez, mint egy rossz Hamupipőke story. Véget ért a varázs. Felforgatta az egész szobát, én pedig figyeltem, hogy jön-e valaki.

- Megtaláltam őket! Már itt sem vagyok. – Egyenesen az ablak felé rohant, de gyorsan visszafordult, és megcsókolt. - Este visszajövök. – mondta vigyorogva, és már mászott is kifelé.

- Ezt megúsztam.

- Kicsim! Merre vagy? Felébredtél?

- Itt vagyok, anya!

- Szia! Hogy telt az éjjel? És hol a nyuszid? Mindig azzal alszol. – Hoppá! Ezt az apró részletet elfelejtettem. Már tizenhét éves vagyok, de még mindig nyuszival alszom. Most mitévő legyek?

- Lecseréltem egy fekete szemű macira – nevettem anyukámra, aki gyanakvóan nézett rám.

- Ó, tényleg? Ez a bizonyos fekete szemű macit véletlenül nem Adamnek hívják?

- Ho-ho-honnan tudod?

- Nem volt nehéz kitalálni. Adam apád medvés pólójában futott keresztül a kedvenc virágaimon. Még jó, hogy pont akkor léptünk be az ajtón, és csak én vettem észre. Legközelebb legyetek óvatosabbak, jó? – kacsintott édesanyám, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Anya a legjobb! El sem tudom hinni, hogy mindez megtörtént. Egy fiúval – aki a legjobb barátom volt – aludtam egész éjjel. És Adam ma visszajön. És én őt szeretem a legjobban. Ez életem legjobb nyara. Most már örökké együtt leszünk. Legalábbis reggelig.

Szerző #5

Wonderland kicsit másképpen

- Kellan, ébredj haver! El fogunk késni – visított Rob, ahogyan beért a szobába. – Nem várlak meg, ha most azonnal nem tápászkodsz fel.

- Még öt perc, anya – húzta a takarót a fejére.

- Jól van, Te akartad! Majd gyere, ha már sikerült összekaparnod magad. – Egy ajtócsapódás jelezte, hogy az álomszuszék egyedül maradt a lakásban.

- Tényleg öt perc, aztán... – motyogta Kel a párnája alól, egy hatalmas ásítás közepette, aztán visszaszenderült álomországba.

* * *

Azta, micsoda lábak – néztem végig egy kék szoknya alól kilátszódó lábakon, kaján vigyorral az arcomon. A tekintetem egyre feljebb vándorolt az előttem álló testen. Az alsó végtagok után következett a dereka. Hát, azért lenne min dolgozni, de nem vészes. A derék fölött már a szemem elé tárult a mellkas is, ami... Nos, hát nem rossz, de azért lehetne jobb is. És végül az arc. Ledermedtem.

- Azt a kibaszott! – kaptam az arc után, de a kezem egy tükörnek csapódott. – Mi a fészkes fene van itt? – néztem végig magamon. A kék kis ruhán, ami rajtam volt, egy fehér kis köténykén – amit mintha csak a ruhára öntöttek volna, olyan tökéletesen és peckesen állt –, a térdig érő kis zoknin és a lapos talpú fehér lakkcipőn. Kínomban már a fejemet fogtam, de a kezem beleakadt valamibe. Ijedten kaptam fel a fejem, hogy a szemben lévő tükörben megleshessem, hogy mi az.

- Hát ilyen a világon nincs – tapogattam meg a fejemen lévő hajpántot, amin még egy hatalmas kék masni is volt. Csak, hogy teljes legyen az összkép.

- Ez oltári, úgy nézek ki, mint egy alpesi tehenészlány – néztem szörnyülködve a képmásomat. – Jól van Kel, ez csak egy rossz álom. Mindjárt jön Rob, felébreszt, és ezt meg elfelejted – biztattam magam. – Ugye? Pajtás, azért haladhatnál – fohászkodtam csukott szemmel az ébresztésért. De az csak nem jött. – Ezért még számolunk – nyitottam ki a szemem pufogva, hogy ha még nem is ér véget ez a rémálom, addig is szemügyre vehessem, hogy hova is száműzött a képzeletem.

Amíg a szemem ellátott, mindenhol cukorkák és nyalókák voltak, növényeket szimbolizálva. És fura állatokat imitált gumicukrok is voltak itt.

Az egyik piros-fehér nyalóka bokor alól, egy rózsaszín gumicukor nyuszi család ugrált át az M&M’s drazsékból álló ösvényen, hogy aztán eltűnhessenek a túloldali cukor rengetegben.

- Ez bizarr – álltam lefagyva, és kapkodtam a fejjem össze-vissza.

Egyszer csak egy kisebb rántást éreztem a szoknyám szélén, aztán egy halk, félénk torokköszörülést. Lenéztem, és először megörültem a lent látottakon, de a vigyor csak hamar lefagyott az arcomról.

- Szervusz Alice – nézett rám csillogó szemekkel egy öltönyös nyúl. Aki nem volt más, mint Rob, csak kicsit másképpen festett, mint eddig. Olyan nyúl kinézete volt.

- Hé, Rob. Hol voltál eddig? És hogy nézel ki? – bámultam rá, míg ő láthatóan nem értette, hogy miről is beszélek. Ez az értetlenség ki is ült az arcára.

- Ki az a Rob? És mi az, hogy hogy nézek ki? Most jövök a szabótól – húzta ki magát, és simította le a zakóját.

- Ne szórakozz, haver. Már így is teljesen összecsináltam magam. Vicces volt, haha. De most már abbahagyhatod.

- Én nem szórakozom, tényleg most jöttem a szabótól – nézett nagy szemekkel a nyuszi. – Hú, és most rohannunk kell – kapott elő a zsebéből egy kis zsebórát. – A délutáni teára oda kell érnünk Kalaposhoz – fogta meg a szoknyám szélét, és kezdett el húzni maga után a drazsé ösvényen.

- Ki az a Kalapos? – tettem fel az egyik kérdést a sok közül, amik most éppen foglalkoztattak.

- Az, aki meghívott, és már nagyon szeretne veled újra találkozni – válaszolta az öltönyös Rob-nyuszi.

- Velem? De hisz még sosem találkoztunk, akkor hogy-hogy újra szeretne látni? – értetlenkedtem.

- De hisz’ már voltál itt, Alice! – torpant meg a nyuszi, és nagy szemeket meresztgetett rám. Akkorára tágult a pupillája, mint abban a bizonyos mozifilmben a Kandúrnak.

- Pislogj, nyuszi – kaptam el a vállánál fogva, és a tőlem telhető legfinomabban megráztam, mire úgy nézett rám, mintha most keltettem volna fel.

- Siessünk. Gyerünk, gyerünk – fordult előre, és elindult.

Csendben mendegéltünk a drazsé ösvényen, épp azon járt az eszem, hogy minek ide drazsé? Mi bajuk ezeknek a salakkal vagy a homokkal?

- Hé, Tapsi Hapsi. Messze vagyunk még? – kérdeztem, de közben le sem vettem a szemem a drazsékról.

- Mindjárt, mindjárt – ugrált rendíthetetlenül előre, aztán mire felnéztem, eltűnt a szemem elől.

- Mesés – álltam meg, aztán mivel nem láttam az ösvényen sem hírét, sem hamvát a füles kis barátomnak, így beléptem az ösvényt körbevevő erdőbe. Ötven százalékom volt, hogy a jó oldalt választottam. Már egy ideje csak lépdeltem előre, és küszködtem az utamba kerülő cukorka ágakkal és lombokkal.

- Csodás – emeltem a szemem az ég felé, mikor a ruhám széle odaragadt az egyik édességnövényhez.

- Pontosan – csendült fel egy mézes-mázos hang az egyik ág irányából.

- Ki van ott? – kaptam a hang irányába a fejem, de mire odanéztem, már nem volt ott senki. – Szólok, harapós kedvemben vagyok, nem ajánlom, hogy kikezdj velem.

- Nem kell félned, Alice. Itt nem kezd ki veled senki – csendült fel az ismerős ismeretlen hang, a vállamról. A hang forrása egy hatalmas vigyorral megáldott macska, aki Jay kiköpött mása volt.

- Jay, már Te is? – temettem az arcom a tenyerembe. – És ne hívj Alice-nek. Már az agyamra mentek.

- Ki az a Jay? Mindegy is, Kalapos már nagyon hiányol. Siessünk! Hol hagytad a nyuszit? – Indult el előttem, miközben csak beszélt és beszélt végeláthatatlanul.

- Ácsi. Én nem hagytam el Robot... vagyis a nyuszit – ráztam meg a fejem. – Ő tűnt el.

- Értem, értem – vigyorgott Jay. De ekkora vigyort. Jóságos ég, már menetet vág a nyakán, ha tovább húzza.

- Végre, Vigyori. Azt hittem, sosem értek ide. És no lám, pont időben, mindjárt öt óra. Pontosan, mint mindig.

- Kedves Kalapos barátom, csak mint mindig, mint mindig. Hisz’ ismersz – termett a macska egy nagy támlásszék karfáján. A székben egy alacsony alak ült, fején egy hatalmas kalappal, ami eltakarta az egész arcát.

- Nicsak, nicsak. És még az elvesztett vendégünket is idevezetted – simogatta meg Jay hátát, aki erre hangos dorombolásba kezdett.

- Jöjj közelebb, Alice. Teázz velünk, kérlek – mutatott egy babzsák fotelre maga mellett.

- Ez valami szekta? – néztem rájuk tágra nyílt szemekkel. – Mit csinál maga velük?

- Én? – állt fel a Kalaposnak nevezett személy az eddig elfoglalt székéből. – Én ugyan semmit – nézett rám, és táncolva, ugrálva elindult felém. – Mi csak a délutáni teánkat fogyasztjuk – fogta meg a kezem, és felnézett rám, mikor mellém ért, és elkezdett húzni, a már említett fotel irányába.

- Ashley? – meredtem rá, nyitott szájjal.

- Gyere, gyere. Igyunk már, ki vagyok tikkadva – mire Jay és Rob hevesen bólogattak, mint a hintalovak. A babzsák fotelt elfoglalva szemem egy érdekes teáskannán akadt meg. A kanna formája egy gumikacsához hasonlított, és egy rózsafüzér lógott ki belőle.

- Mit adhatok? Oh, jó választás, egy kis rózsatea – emelte fel Kalapos a kannát, és már ürítette is a tartalmát az előttem álló csészébe.

- Milyen? – nézett rám Ash a kalapja alól.

- Nem tudom, olyan tea íze van, mint mindegyiknek – rántottam meg flegmán a vállam.

- Az nem lehet – töltött magának is egy kicsit. – Hmm... Szerinted is? – öntött egy kicsit Robnak is.

- Finom, finom – helyeselt a nyuszi nagy bőszen, aztán eltűnt a balfenéken, mintha elnyelte volna a föld. És pár másodperc múlva az erdő szélén bukkant elő.

- Sietek, rohanok. Már vár a szabóm! – kiabálta a mi kis társaságunk felé, aztán bevetette magát a cukor sűrűjébe.

- Mindennap jár a szabójához? – fordultam érdeklődve Ash-hez.

De ő már nem volt önmaga. A kép kezdett elmosódni, már nem láttam őket olyannak, mint eddig. És aztán minden vakítóan világos lett.

* * *

- Kellan, ezt nem mondod komolyan? – ordította Rob, miközben elhúzta a függönyömet. – Egész nap döglöttél?!

- Haver, de jó látni így – harsogtam neki, aztán az ágyból kipattanva ölelgettem meg barátomat, persze csak olyan férfias ölelés volt. Mikor már kiengedtem a szorításomból, hirtelen az ajtó irányából szöszmötölést hallottam, és a Rob arcú nyuszi kacsintott rám, miközben kispurizott a szobából.

- Te is láttad? – Az állam a padlót verte, és csak tátogtam, mint egy hal.

- Én nem láttam semmit. Mit kellett volna? – bámult rám Rob, aztán arra a helyre, amiről én le sem vettem a szemem.

- Semmi, semmit. Felejtsd el, hagyjuk – csóváltam meg a fejem. – Milyen napod volt?

- Teljesen elzsibbadt minden részem. De különösen az agyam – indult el a nappaliba. – Kérsz egy sört? – nyúlt a pultra ledobott szatyrok egyikébe.

- Jöhet. Ennél már csak jobb lehet...